Egy kis helyzetjelentés, mert már hiányzott a blog...
Az életem manapság nyugalmas egyhangúságban zajlik, legalábbis többnyire. Foghatnám a nagy csendet arra is, hogy nem anonim blog ez, de őszintén szólva nem is baj, hogy nem anonim. Nem tudom, mennyire tudnám megregulázni magam a témákat illetően. Nem mindig jó, ha életem apróbb vagy jelentősebb történései, titkai szavakba vannak foglalva és publikálva a nagy nyilvánosság elé. Az életem publikus részén tehát nagy a nyugalom, amit igencsak élvezek. A munkámban megtaláltam azt a stabilitást és önbizalmat, ami kell ahhoz, hogy ne gyomorideggel menjek a hétköznapokon dolgozni, hogy ne agyaljak hétvégén is a munkán. Jól esik bemenni az irodába, hiszen ott vannak azok az emberek, akikkel bár szükségszerűen töltök el jelentős időt az életemből, mégis ezt egyáltalán nem érzem nyűgnek, hiszen kellemes a légkör. Egyre inkább családias, vagy jobban mondva egy kicsit olyan érzésem van a kollégáimmal kapcsolatban, mint anno az iskolában az osztálytársakkal. Nincs is sok különbség az iskola és a munkahely között, maximum a pénz. Az Interstate 60-ban volt ez a gondolat nagyon jól megfogalmazva: osztálytársak/kollágák, tanár/supervisor, igazgató/főnök, házifeladat/projektmunka, felelet/beszámoló és a pont az i-re, ha a suliban nem tanulsz: kicsapnak; ha nem dolgozol, kirúgnak (itt tegyük zárójelbe a létszámleépítést és egyéb okokat a munkahelyvesztésre). Szóval ez is csak egy intézmény, ahol életünk egy részét töltjük, lehet ez kellemes is. Akkor igazán jó, ha nem jajjgatok a hétfő miatt, ha nem akarom mindenképpen megtartani az 1 órás ebédszünetet, mert minek is, hiszen nem vagyok éhes, és munka is van. Úgy érzem, egyre inkább igazak az utóbbiak számomra. Nagyon szomorú lennék, ha elveszíteném ezt az állást, inkább nem is gondolok erre az eshetőségre.
Más: életem a munkán kívül is jól van. Szintúgy nyugalom. Nem szeretem, ha a magánéletben stresszhatások érnek: aggódni a családom miatt, aggódni a kapcsolatom miatt. Lehet, hogy sokan szeretik a szappanopera jellegű magánéletet: megcsalás, hazugság, csábítás meg mittomén. Na ezek azok, amik nekem nem hiányzoznak. Oké, a csábítás néha jó dolog ;) Az összezördülések pedig... nos azok vannak minden kapcsolatban, nálunk is előfordulnak.
Megint más: kolléganőmtől kölcsönkaptam a Bridget Jones-t könyvben. Most azt bújom. Döbbenetes, hogy lassan én is a harmincas korosztályhoz fogok tartozni. Sokszor én is olyan szerencsétlen, idétlen, önbizalomhiányos vagyok, mint Bridget, nem is beszélve a kilókról, bár ő egy tizessel könnyebb mint én, mégis a kilóit számolgatja minden reggel a mérlegen, és sápítozik hogy jajj! Viszont nem vagyok szingli, és ez jó. Nem is tervezek egyedülálló lenni, bár ez sajnos csak 50%-ban múlik rajtam. Nincs Daniel Cleaver-féle főnököm, nincs Mark Darcy-féle megközelíthetetlen manus az életemben (hála az égnek, mert utálatos dolog azután a bizonyos szekér után futni... már próbáltam párszor.), viszont az én életemnek is megvannak az apró-cseprő gondjai, amit néha olyan szívesen papírra vetnék/gépre pötyögnék, hogy majd pironkodva olvassam vissza, és hirtelenfelindulásból összetépjem/töröljem. Na ezért nem kéne az anonim blog. Veszedelmes hogy mindent leírhat az ember.
Hamarosan nyaralunk, egyre inkább érzem a várakozást, amit eddig olyan sikeresen elnyomtam magamban. Az indulás dátumának közeledtével beleissza magát a gondolataimba hogy ott leszünk a gyönyörű tengerparton, 2 hétig nincs munka, nincsenek gondok, csak a Kedvesem és én. :)
Most, hogy kinézve az ablakon nem látok mást, mint szürke felhőket, amikből olykor-olykor szemérmetlen mennyiségű esőt kapunk a nyakunkba, egy kicsit elhalványul az életkedvem. Itthon gubbasztunk, a redőnyöket felhúzzuk az ablakon, hogy bejöhessen egy ici-pici fény, és ki-ki a maga kis agyrohasztó tevékenységét végzi. Párom játszik a gépen valami stratégiázok és ütök-lövök játékot, én blogot írok, olvasom a Bridget Jones-t vagy a legújabb addiktív játékomnak szentelem az időt, a facebook-os Farm Town-nak, ahol is kertészkedni lehet. Nagyon unalmas játéknak tűnik, de úgy rá lehet szokni, hogy csak na! Nyugtat és időt rabol. Esős napokon ez a legjobb.
Most visszatérek a szingli-naplóhoz, és majd írok, ha lesz mit és mikor.
Az életem manapság nyugalmas egyhangúságban zajlik, legalábbis többnyire. Foghatnám a nagy csendet arra is, hogy nem anonim blog ez, de őszintén szólva nem is baj, hogy nem anonim. Nem tudom, mennyire tudnám megregulázni magam a témákat illetően. Nem mindig jó, ha életem apróbb vagy jelentősebb történései, titkai szavakba vannak foglalva és publikálva a nagy nyilvánosság elé. Az életem publikus részén tehát nagy a nyugalom, amit igencsak élvezek. A munkámban megtaláltam azt a stabilitást és önbizalmat, ami kell ahhoz, hogy ne gyomorideggel menjek a hétköznapokon dolgozni, hogy ne agyaljak hétvégén is a munkán. Jól esik bemenni az irodába, hiszen ott vannak azok az emberek, akikkel bár szükségszerűen töltök el jelentős időt az életemből, mégis ezt egyáltalán nem érzem nyűgnek, hiszen kellemes a légkör. Egyre inkább családias, vagy jobban mondva egy kicsit olyan érzésem van a kollégáimmal kapcsolatban, mint anno az iskolában az osztálytársakkal. Nincs is sok különbség az iskola és a munkahely között, maximum a pénz. Az Interstate 60-ban volt ez a gondolat nagyon jól megfogalmazva: osztálytársak/kollágák, tanár/supervisor, igazgató/főnök, házifeladat/projektmunka, felelet/beszámoló és a pont az i-re, ha a suliban nem tanulsz: kicsapnak; ha nem dolgozol, kirúgnak (itt tegyük zárójelbe a létszámleépítést és egyéb okokat a munkahelyvesztésre). Szóval ez is csak egy intézmény, ahol életünk egy részét töltjük, lehet ez kellemes is. Akkor igazán jó, ha nem jajjgatok a hétfő miatt, ha nem akarom mindenképpen megtartani az 1 órás ebédszünetet, mert minek is, hiszen nem vagyok éhes, és munka is van. Úgy érzem, egyre inkább igazak az utóbbiak számomra. Nagyon szomorú lennék, ha elveszíteném ezt az állást, inkább nem is gondolok erre az eshetőségre.
Más: életem a munkán kívül is jól van. Szintúgy nyugalom. Nem szeretem, ha a magánéletben stresszhatások érnek: aggódni a családom miatt, aggódni a kapcsolatom miatt. Lehet, hogy sokan szeretik a szappanopera jellegű magánéletet: megcsalás, hazugság, csábítás meg mittomén. Na ezek azok, amik nekem nem hiányzoznak. Oké, a csábítás néha jó dolog ;) Az összezördülések pedig... nos azok vannak minden kapcsolatban, nálunk is előfordulnak.
Megint más: kolléganőmtől kölcsönkaptam a Bridget Jones-t könyvben. Most azt bújom. Döbbenetes, hogy lassan én is a harmincas korosztályhoz fogok tartozni. Sokszor én is olyan szerencsétlen, idétlen, önbizalomhiányos vagyok, mint Bridget, nem is beszélve a kilókról, bár ő egy tizessel könnyebb mint én, mégis a kilóit számolgatja minden reggel a mérlegen, és sápítozik hogy jajj! Viszont nem vagyok szingli, és ez jó. Nem is tervezek egyedülálló lenni, bár ez sajnos csak 50%-ban múlik rajtam. Nincs Daniel Cleaver-féle főnököm, nincs Mark Darcy-féle megközelíthetetlen manus az életemben (hála az égnek, mert utálatos dolog azután a bizonyos szekér után futni... már próbáltam párszor.), viszont az én életemnek is megvannak az apró-cseprő gondjai, amit néha olyan szívesen papírra vetnék/gépre pötyögnék, hogy majd pironkodva olvassam vissza, és hirtelenfelindulásból összetépjem/töröljem. Na ezért nem kéne az anonim blog. Veszedelmes hogy mindent leírhat az ember.
Hamarosan nyaralunk, egyre inkább érzem a várakozást, amit eddig olyan sikeresen elnyomtam magamban. Az indulás dátumának közeledtével beleissza magát a gondolataimba hogy ott leszünk a gyönyörű tengerparton, 2 hétig nincs munka, nincsenek gondok, csak a Kedvesem és én. :)
Most, hogy kinézve az ablakon nem látok mást, mint szürke felhőket, amikből olykor-olykor szemérmetlen mennyiségű esőt kapunk a nyakunkba, egy kicsit elhalványul az életkedvem. Itthon gubbasztunk, a redőnyöket felhúzzuk az ablakon, hogy bejöhessen egy ici-pici fény, és ki-ki a maga kis agyrohasztó tevékenységét végzi. Párom játszik a gépen valami stratégiázok és ütök-lövök játékot, én blogot írok, olvasom a Bridget Jones-t vagy a legújabb addiktív játékomnak szentelem az időt, a facebook-os Farm Town-nak, ahol is kertészkedni lehet. Nagyon unalmas játéknak tűnik, de úgy rá lehet szokni, hogy csak na! Nyugtat és időt rabol. Esős napokon ez a legjobb.
Most visszatérek a szingli-naplóhoz, és majd írok, ha lesz mit és mikor.
2 megjegyzés:
Ajánlom még a második részét is (Mindjárt megőrülök), és az írónőtől a Nagy szerelmem történetét is. Tetszeni fog.
Szerencsére rögtön kölcsönkaptam a második kötetet is, most tartok a negyedénél. Tetszik ;)
Köszi a könyvötletet, igyekszem megszerezni azt is valahogy. Kedvelem az írónő stílusát.
Megjegyzés küldése