Pénteken ellátogattam ismét a KIN kupára, immáron a nyolcadik alkalommal, ám ezúttal más volt, mint eddig. A tavalyi hangulat is előrejelezte, hogy ideje pihentetni ezt a "főiskolás-vagyok-és-bulizom-ameddig-az-elem-tart" hozzáállást, mert a duracell nyuszi már nem bírja olyan jól, se testileg, se lelkileg.
Jóbarátaimmal már délután megjelentünk az Amfiteátrumnál lévő bevezető tomboláson, leültünk a falra, nyitottunk két üveg bort, és amíg a fiatalok odalent buliztak ezerrel, addig mi megbeszéltük a munkánkat, ki-mennyire bírja a strapát, milyen jó és rossz dolgok történtek a cégnél, stb. A csapatok eközben különböző színű pólókban rohangálnak a zöld gyepen, zászlókat lengetnek és csapatindulókat énekelnek. Szép lassan elindult a tömeg a Kandó Koli elé, ahol az őrjöngés a lépcsőn folytatódik tovább. Hamarosan megjön a Kupa, meghozzák a Kukát, melyet majd színültig fognak borral tölteni, hogy a szomjas főiskolások (bocs, már egyetemisták) elpusztíthassák azt. Minden 17-es villamos (aktuálisabb nevén a Sárga Szöcske) érkezésekor elhangzott az "Ugrani fogsz!", de ez alkalommal tudtam, hogy én már nem leszek a szöcskén. Visszatértünk a csapatokkal az iskolába, ahol elkezdődött a vetélkedő, mi újabb üveg borokat bontottunk fel és pusztítottunk el. Talán a bornak köszönhető, talán a fáradságnak, talán mindent összevetve az alaphangulatomnak, de rossz érzések vegyültek a jókedvembe. Ott ültem a legjobb barátaimmal a főiskola lépcsőjén, a fiatalok jöttek-mentek-dőlöngéltek-vihorásztak... mi pedig csak néztük őket és beszélgettünk. Valami elmúlt. Keserédes lett ez a KIN kupa számomra, talán az utolsó, amire ellátogattam. Nem tudom még biztosan, de úgy érzem...
Nem akarok keseregni, hogy mennyire megöregedtem és hogy milyen szörnyű érzés ez, hülyeség lenne így, 26 évesen. :) Nem is teszem. Másról van itt szó. Valami lezárult: egy szakasz az életemből. Olyan gyorsan történt ez (legalábbis úgy érzem), és olyan fájdalmasan, hogy nehezen törődöm bele, mintha nem is magától történne, hanem mintha elvették volna tőlem. Nem tudom meghatározni ezt életkorban, talán mindenkinek máskor jön el. Nem vagyok már diák, már más gondokkal kell megbírkóznom, más kötelességeim vannak, más ritmusa van az életemnek, másabb lett az értékrendem... stb. Megváltozott minden, és így van ez jól, jól is érzem magam benne. De jól éreztem magam a múltban is, és hiányzik egy-két dolog, amire egyre inkább ráébredek, hogy már nem tudhatom magaménak. Már nem ihatok annyi bort, amennyi csak belémfér, mert nehezebben regenerálódik a szervezetem. Nem megy olyan gyorsan a tanulás, kevesebb a szabadidő és még sorolhatnám.
Elkezdtek repülni az évek, és mire észbekapok, már el is múlt pár év/évtized az életemből, egy szempillantás alatt. Nem túlzok. Az utóbbi két évem olyan villámgyorsasággal illant el, hogy az már ijesztő számomra. Nemrég kezdtem el dolgozni, a közelmúltban vettek fel a jelenlegi munkahelyemre, és a diplomámon is alig száradt meg a tinta. Pedig ez nem így van.
Majdnem nemrég volt, mikor a baráti kör nálunk lógott minden hétvégén, marha nagy volt a szabadság, a lazaság: ittunk és játszottunk amennyit csak nekünk tetszett. Aztán hirtelen sokuknak gyereke született, a gyerekek pedig már nemcsak hogy járnak, de összefüggően beszélnek, gondolkoznak. Ez persze így normális, nade ilyen gyorsan?! Tudom, hogy 26 évesnek lenni is szuper, szóval nem nyafogásból mondom. Inkább csak megijedtem.
Nemcsak a KIN Kupa döbbentett rá ezekre a dolgokra, régóta foglalkoztatott ez, a KIN csak feltette az I-re a pontot. Azt hiszem, a barátaim is ezzel a problémával küzdenek manapság, bár őket talán maga a KIN Kupa hidegen hagyja, nem kötődtek hozzá annyira, mint én. Párom már évek óta nem kihagyja az eseményt. Mostmár megértem hogy miért. Muszáj továbblépni.
Ez a KIN most más volt. Elsősorban a barátaim voltak a főszereplői, a főiskolások csak mozgó háttérképek voltak. Egy tömeg, melynek régen még én is a tagja voltam. Már nem vagyok az.
Jóbarátaimmal már délután megjelentünk az Amfiteátrumnál lévő bevezető tomboláson, leültünk a falra, nyitottunk két üveg bort, és amíg a fiatalok odalent buliztak ezerrel, addig mi megbeszéltük a munkánkat, ki-mennyire bírja a strapát, milyen jó és rossz dolgok történtek a cégnél, stb. A csapatok eközben különböző színű pólókban rohangálnak a zöld gyepen, zászlókat lengetnek és csapatindulókat énekelnek. Szép lassan elindult a tömeg a Kandó Koli elé, ahol az őrjöngés a lépcsőn folytatódik tovább. Hamarosan megjön a Kupa, meghozzák a Kukát, melyet majd színültig fognak borral tölteni, hogy a szomjas főiskolások (bocs, már egyetemisták) elpusztíthassák azt. Minden 17-es villamos (aktuálisabb nevén a Sárga Szöcske) érkezésekor elhangzott az "Ugrani fogsz!", de ez alkalommal tudtam, hogy én már nem leszek a szöcskén. Visszatértünk a csapatokkal az iskolába, ahol elkezdődött a vetélkedő, mi újabb üveg borokat bontottunk fel és pusztítottunk el. Talán a bornak köszönhető, talán a fáradságnak, talán mindent összevetve az alaphangulatomnak, de rossz érzések vegyültek a jókedvembe. Ott ültem a legjobb barátaimmal a főiskola lépcsőjén, a fiatalok jöttek-mentek-dőlöngéltek-vihorásztak... mi pedig csak néztük őket és beszélgettünk. Valami elmúlt. Keserédes lett ez a KIN kupa számomra, talán az utolsó, amire ellátogattam. Nem tudom még biztosan, de úgy érzem...
Nem akarok keseregni, hogy mennyire megöregedtem és hogy milyen szörnyű érzés ez, hülyeség lenne így, 26 évesen. :) Nem is teszem. Másról van itt szó. Valami lezárult: egy szakasz az életemből. Olyan gyorsan történt ez (legalábbis úgy érzem), és olyan fájdalmasan, hogy nehezen törődöm bele, mintha nem is magától történne, hanem mintha elvették volna tőlem. Nem tudom meghatározni ezt életkorban, talán mindenkinek máskor jön el. Nem vagyok már diák, már más gondokkal kell megbírkóznom, más kötelességeim vannak, más ritmusa van az életemnek, másabb lett az értékrendem... stb. Megváltozott minden, és így van ez jól, jól is érzem magam benne. De jól éreztem magam a múltban is, és hiányzik egy-két dolog, amire egyre inkább ráébredek, hogy már nem tudhatom magaménak. Már nem ihatok annyi bort, amennyi csak belémfér, mert nehezebben regenerálódik a szervezetem. Nem megy olyan gyorsan a tanulás, kevesebb a szabadidő és még sorolhatnám.
Elkezdtek repülni az évek, és mire észbekapok, már el is múlt pár év/évtized az életemből, egy szempillantás alatt. Nem túlzok. Az utóbbi két évem olyan villámgyorsasággal illant el, hogy az már ijesztő számomra. Nemrég kezdtem el dolgozni, a közelmúltban vettek fel a jelenlegi munkahelyemre, és a diplomámon is alig száradt meg a tinta. Pedig ez nem így van.
Majdnem nemrég volt, mikor a baráti kör nálunk lógott minden hétvégén, marha nagy volt a szabadság, a lazaság: ittunk és játszottunk amennyit csak nekünk tetszett. Aztán hirtelen sokuknak gyereke született, a gyerekek pedig már nemcsak hogy járnak, de összefüggően beszélnek, gondolkoznak. Ez persze így normális, nade ilyen gyorsan?! Tudom, hogy 26 évesnek lenni is szuper, szóval nem nyafogásból mondom. Inkább csak megijedtem.
Nemcsak a KIN Kupa döbbentett rá ezekre a dolgokra, régóta foglalkoztatott ez, a KIN csak feltette az I-re a pontot. Azt hiszem, a barátaim is ezzel a problémával küzdenek manapság, bár őket talán maga a KIN Kupa hidegen hagyja, nem kötődtek hozzá annyira, mint én. Párom már évek óta nem kihagyja az eseményt. Mostmár megértem hogy miért. Muszáj továbblépni.
Ez a KIN most más volt. Elsősorban a barátaim voltak a főszereplői, a főiskolások csak mozgó háttérképek voltak. Egy tömeg, melynek régen még én is a tagja voltam. Már nem vagyok az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése