Alapvetően jók?

Mostanság  sűrűn megfogalmazódik bennem, hogy egyre kevésbé értem az embereket. Ami persze ilyen formában nem igaz, mert én is ember vagyok, nem pedig földönkívüli, azon felül pedig nem vagyok mintaegyed, mint ahogy senki sem az. Inkább úgy fogalmaznám, egyre kevésbé tolerálok bizonyos viselkedésformákat, olyanokat, melyek eddig is biztosan a szemem előtt voltak nap-mint-nap, mégis elsétáltam mellettük, nem hatottak rám. Olyanokról beszélek, mint amikor valaki előbb akar felszállni a tömegközlekedési eszközre, mint ahogy leszállnának róla, tolakszik, nyomakodik, hogy minél előbb, mindenki előtt feljuthasson a járműre. Vagy pedig azok az utasok, akik megállnak az ajtóban, és direkt vagy véletlenül, de nem veszik észre, hogy le szeretnének szállni, míg ők az elállják az utat. Régebben kikerültem őket, vagy egy másik ajtóhoz mentem, most pedig csak állok ott, és érzem, hogy elönt az düh, majd pedig fellököm mintegy oktató jelleggel. Ez nem jó hozzáállás. A minap nemzetközi vonatjáraton utaztam. Egy szomszédos kocsiban utazott két nő, volt velük egy kisbaba és egy babakocsi, ami pont befért a hatüléses kabinba. A fülke minden ülése le volt foglalva, mint kisvártatva kiderült nem nekik, mert jöttek a helyjegy tulajdonosai, akik felkérték őket a távozásra. A nők persze nem akartak távozni, hamarosan ordibálás következett a részükről, a helyjegyes utasoknak pedig meg kellett várniuk a kalauzt, hogy rendet csináljon. Addig persze állt a sor, hatalmas volt a torlódás a fülkék előtti folyosón. Bennem pedig növekedett az a bizonyos kérdőjel, illetve nem is egy, hanem néhány. Miért kellett ezt így? Hogy gondolták, hogy nekik az a kabin jár? Értem én, hogy babával nem egyszerű utazni, de miért nem váltott helyjegyet, ha lehetősége lett volna rá, mint bárki másnak? Igen, pénzbe kerül, mint bárki másnak. Miért nem keresett egy olyan kabint, ami nem volt lefoglalva? Tudom, hogy volt olyan, éppen a városban csatoltak a vonathoz plusz két kocsit, azok egyikére se szólt helyjegy. Biztos vagyok benne, hogy ott kaptak volna ülőhelyet. Ehhez képest pedig ragaszkodtak olyan jogaikhoz, melyek nem léteztek sohasem. Nem értem. És azt sem értem, hogy miért keresem a miérteket? Miért próbálom megérteni ezt a viselkedést? Egyszerűen nem merem elhinni, hogy ez ok nélkül történik, mert az ellentmondana azzal az elképzelésemmel, hogy az emberek alapvetően jók, csak bizonyos körülmények elrontották őket. A tömegközlekedésen utazva sajnos annyi torzulással találkozhatok, ami egyre inkább gyengíti ezen elképzelésemet. Ezek után jön a nagy kérdés: miért bosszant ez egyre jobban? Állítólag az bosszant bennünket embereket a legjobban, ami bennünk is megvan. Ez az állítás általában nagyon felkavar, de sajnos nem tudom megcáfolni. Az viszont borzalmas gondolat, hogy én is ilyen lehetek: megyek a nagyvilágba, letaposom az embereket, és olyan jogokat követelek, amik nem illetnek meg. Nem lehetek teljesen objektív saját magammal kapcsolatban, így inkább itt is hagyom ezt a gondolatot, és abban reménykedem, hogy idővel nem romlik ez a helyzet, nem alakulok át valami elvakult ideiglenes szörnyeteggé, aki „alapvetően jó, csak bizonyos körülmények elrontották”.