Sokat halogattam ezt a bejegyzést. Na nem mintha valami nagyszabásúra készülnék :D, inkább csak sokat rágódtam a témán. Majd nemrég találkoztam egy régi barátnőmmel és a férjével, akik reformátusok. Találkozásunk, beszélgetésünk igen sokmindent megerősített bennem azzal kapcsolatban, milyenek ők és én milyen voltam. Döbbenetes volt látni az elmélyült szakadékot, a kommunikációs nehézségeket közünk, pedig ugyanaz az anyanyelvünk, mégis nehézkes volt. (legalábbis számomra nagyon) Mindezt annak tudom be, hogy más lett a világképünk.
Már régóta gondolkozom az életen, a világ működésén és hasonló dolgokon. Kétségeim vannak, amik gondolkodásra ösztönöznek. Egyértelműnek tűnik, hogy az ember töpreng az ilyesmiken, pedig nem az. Volt idő, mikor nem kellett gondokozzak ezen, nem voltak kétségeim, egyszerűen csak elfogadtam az egyik világképet, amit épp megismertem: a kereszténységet. Szoros szálak fűztek a református gyülekezetbe hosszú évekig, és szép emlékeim vannak abból a korszakból. Kényelmes volt nem kételkedni a világban, maximum csak magamban kételkedtem, megfelelek-e ennek vagy annak a törvénynek/elvárásnak/parancsolatnak. Aztán történt valami, ami miatt minden a visszájára fordult. Egyesek azt mondják, letértem az útról. Véleményem szerint csak felnőttem. Huszonéves korom közeledtével kételkedni kezdtem. Az első megválaszolatlan kérdést ezernyi követett és számuk most is csak gyarapodik. Egyrészről jobb, másrészről rosszabb. Jobb, mert úgy érzem, toleránsabb lettem embertársaim világnézetével kapcsolatban. Azt vettem észre, hogy a buzgón vallásos emberek legtöbbször képtelenek elfogadni, hogy más nézet is lehetséges. Hogy is tudnák, hiszen hitük kizárja ezt, hiszen a világképük olyan sziklaszilárd, hogy nem engedélyez minimális kétséget sem. Nem véletlenül "térítgettek" tűzzel-vassal a sötét középkorban. Most is térítenek, persze az eszközök mások, de a tolerancia még mindig nem működik, mint ahogy a mélyebb emberi kapcsolatok sem más világnézetűekkel. Érthető is. Miért hagyná az ember elkárhozni szeretteit, barátait, szerelmét., illetve miért kerülne közel a kárhozathoz tartókhoz? Régen én is így éreztem. Sajnáltam és féltettem a nem hívőket vagy egyszerűen csak nem értettem meg őket. Mára én is az lettem akit régen annyira igyekeztem megváltozatani, megtéríteni.
Abból a szemponból rossz, hogy nem járok gyülekezetbe, nem olvasom a Bibliát, nem épül az egész életem eköré, hogy képlékennyé vált az egész világ(om) ettől. Boldog lehetek a fene nagy toleranciával, mikor csak messziről nézem a különböző hiteket (más emberek hitét), de mindegyikben kételkedek. Ez is lehet - az is lehet, de előfordulhat, hogy semmi sincs. És ez a legijesztőbb. A semmi. Az, hogy az emberi lét, a lélek, csak valami furcsa véletlen következménye. Nem voltunk születésünk előtt és nem leszünk halálunk után. Az életünk csak a biológiai óra ketyegése és pont. Félelmetes ez, és azt hiszem ezzel minden ember így van. Néha úgy érzem, ezért vannak a különböző hitek és a köréjük kialakult vallások. Mégis ki tudja, hogy mi lesz valójában? Aki tudja, az csak hiszi, pont ezért állítja olyan meggyőződéssel, hogy tudja, hiszen erős a hite. Lehet, hogy ha elfáradunk a kételkedésben, megállapodunk egy világnézetnél, és elkezdünk hinni benne? Vagy ha elfáradunk hinni (hinni akarni), elkezdünk kételkedni? Túl sok a kérdőjel.
Nem is szeretném illetve nem is fogom tudni őket megválaszolni. Haha, ha lenne rájuk válaszom, valószínűleg hinnék valamiben. Egyvalamiben. Most mindenben hiszek és semmiben sem egyúttal.
Már régóta gondolkozom az életen, a világ működésén és hasonló dolgokon. Kétségeim vannak, amik gondolkodásra ösztönöznek. Egyértelműnek tűnik, hogy az ember töpreng az ilyesmiken, pedig nem az. Volt idő, mikor nem kellett gondokozzak ezen, nem voltak kétségeim, egyszerűen csak elfogadtam az egyik világképet, amit épp megismertem: a kereszténységet. Szoros szálak fűztek a református gyülekezetbe hosszú évekig, és szép emlékeim vannak abból a korszakból. Kényelmes volt nem kételkedni a világban, maximum csak magamban kételkedtem, megfelelek-e ennek vagy annak a törvénynek/elvárásnak/parancsolatnak. Aztán történt valami, ami miatt minden a visszájára fordult. Egyesek azt mondják, letértem az útról. Véleményem szerint csak felnőttem. Huszonéves korom közeledtével kételkedni kezdtem. Az első megválaszolatlan kérdést ezernyi követett és számuk most is csak gyarapodik. Egyrészről jobb, másrészről rosszabb. Jobb, mert úgy érzem, toleránsabb lettem embertársaim világnézetével kapcsolatban. Azt vettem észre, hogy a buzgón vallásos emberek legtöbbször képtelenek elfogadni, hogy más nézet is lehetséges. Hogy is tudnák, hiszen hitük kizárja ezt, hiszen a világképük olyan sziklaszilárd, hogy nem engedélyez minimális kétséget sem. Nem véletlenül "térítgettek" tűzzel-vassal a sötét középkorban. Most is térítenek, persze az eszközök mások, de a tolerancia még mindig nem működik, mint ahogy a mélyebb emberi kapcsolatok sem más világnézetűekkel. Érthető is. Miért hagyná az ember elkárhozni szeretteit, barátait, szerelmét., illetve miért kerülne közel a kárhozathoz tartókhoz? Régen én is így éreztem. Sajnáltam és féltettem a nem hívőket vagy egyszerűen csak nem értettem meg őket. Mára én is az lettem akit régen annyira igyekeztem megváltozatani, megtéríteni.
Abból a szemponból rossz, hogy nem járok gyülekezetbe, nem olvasom a Bibliát, nem épül az egész életem eköré, hogy képlékennyé vált az egész világ(om) ettől. Boldog lehetek a fene nagy toleranciával, mikor csak messziről nézem a különböző hiteket (más emberek hitét), de mindegyikben kételkedek. Ez is lehet - az is lehet, de előfordulhat, hogy semmi sincs. És ez a legijesztőbb. A semmi. Az, hogy az emberi lét, a lélek, csak valami furcsa véletlen következménye. Nem voltunk születésünk előtt és nem leszünk halálunk után. Az életünk csak a biológiai óra ketyegése és pont. Félelmetes ez, és azt hiszem ezzel minden ember így van. Néha úgy érzem, ezért vannak a különböző hitek és a köréjük kialakult vallások. Mégis ki tudja, hogy mi lesz valójában? Aki tudja, az csak hiszi, pont ezért állítja olyan meggyőződéssel, hogy tudja, hiszen erős a hite. Lehet, hogy ha elfáradunk a kételkedésben, megállapodunk egy világnézetnél, és elkezdünk hinni benne? Vagy ha elfáradunk hinni (hinni akarni), elkezdünk kételkedni? Túl sok a kérdőjel.
Nem is szeretném illetve nem is fogom tudni őket megválaszolni. Haha, ha lenne rájuk válaszom, valószínűleg hinnék valamiben. Egyvalamiben. Most mindenben hiszek és semmiben sem egyúttal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése