Halottak napja

Megint nem-értem-bejegyzés következik. Nem értem ezt az ünnepet. Halottak napja, mikor kivonulunk a temetőbe, és megemlékezünk a halott szeretteinkről. Nem azért nem értem, mert nincs olyan szerettem, aki meghalt. Egyszerűen nem értem, hogy a csúnya koszorúk meg a mécsesek miért lettek jelképei ennek az ünnepnek. Anyukám mécsessel és gyertyákkal készült erre a napra, Nagymamám pedig koszorúval készült "meglátogatni" Apumat. Mécses és koszorú. Apum mindig is utálta ezeket. Mondjuk vihettek volna neki egy korsó sört, azt szerette. Meg a pacalpörköltet. Szeretett horgászni is nagyon és isteni halászlevet csinált mindig. Imádta az abszurd humort. Miért nem ilyenekkel emlékezünk rá? És miért pont ezen a napon? Hiszen semmi nem kötődik hozzá. Se születésnap, se névnap, semmilyen évforduló. Ez pusztán egyike a napoknak, mikor többször is eszembejut, hogy már nincs itt Apa. A születésnapján nagyon szomorú szoktam lenni, hiszen nem köszönthetem fel szülinapjára. Azt a napot sem tudom elfelejteni, mikor meghalt. Olyankor menekülnék a szomorú emlékek elől, terelném a gondolataimat másfelé, de nem megy. Máskor viszont szívesen emlékezem rá, mert a szép emlékek jönnek elő. Az, hogy nincs velünk, független a halottak napjától, legalábbis számomra.
Nem lázadozni akarok meg ilyenek, persze, nyugodtan menjen ki bárki a temetőbe emlékezni. A furcsa nekem csak az, hogy mennyire hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy kiről-miként emlékezzünk meg. A temetőbe való dolgokat talán csak saját magunknak vesszük meg, függetlenül az elhunyt szerettünktől. Magunknak, hogy szomorúbbak legyünk, mert már nincs velünk.