AnyaGyerek

Anyámat 65. születésnapjára megleptem egy kis kiruccanással: Kirándulni vittem a hegyekbe, ahol megszálltunk egy kedves kis fogadóban, ott is vacsoráztunk, majd másnap a reggeli után ismét egy kis kirándulás, és onnan haza. Kellemesen hangzik, remélem ő jól érezte magát, sok szeretettel készültem erre az útra, hogy tényleg jól érezze magát. Az, hogy én hogy éreztem magam, nem igazán lényeges az ő szempontjából azt hiszem. Szeretném azt mondani, hogy szuper volt és kipihenten érkeztem haza, de nem így van. Voltak szép pillanatok, bevallom, de elfáradtam, és olyan érzések keringenek bennem még mindig, amik egy kicsit elszomorítanak. A létezésük szomorít el és a tehetetlenségem vagy meg nem felelésem. Tabukat fogok döngetni ezekkel a gondolatokkal, de tudom, hogy sokan kerülünk ilyen élethelyzetbe, sokunkban megfogalmazódnak hasonló gondolatok, de kimondani, főleg leírni tabu, mert azzal talán megkérdőjeleznék a szeretetünket. Ettől függetlenül még jelen vannak, még ha elfojtva is, elrejtve a lelkünk egy mélységes zugába, elrejtve magunk elől, mások elől.
A hétvége rengeteg kérdőjelet hagyott bennem az öregséggel, az időskori demenciával kapcsolatban, ezen belül is amikor ez a gyerek-szülő kapcsolatában jelentkezik. Kérdések, amikkel egyedül vagyok, amikre nem kaphatok választ úgy érzem, maximum okoskodást, hogy „a szeretet mindenen túllép”, „a legfontosabb a türelem”, „hiszen ő is türelmes volt veled mikor gyerek voltál, felnevelt téged” stb. stb. stb. Bárcsak megnyugtatnának ezek a gondolatok, de nem. Ott bosszant mélyen belül a helyzet reménytelensége. Amikor idősödő anyám már olyan dolgokat megenged magának, amiket ha egy gyerek csinálna, azonnal rászólnánk, ráigazgatnánk a helyes útra/módra, tanítanánk, hogy majd felnőtt korában jól csinálja. Mit lehet csinálni egy idős emberrel, egy felnőttel, aki gyerekként viselkedik, tiszteletlen másokkal, felelőtlenül dönt, vagy éppen nem is hozza meg a szükséges döntéseket és elővigyázatlan. Igazgassam az útját, vigyázzam a lépéseit? Rászólni persze nem illik, főleg másik felnőtt jelenlétében nem. Tiszta sor. Ám ha négyszemközt szólok rá, vagy a büszkeségén esik csorba, vagy komolyan sem vesz, hiszen én vagyok a gyereke. Hogyan lehetnék felelősségteljes gyerek egy felelőtlen idősödő szülő mellett? Az én türelmem is véges. Nincs gyerekem, nem tudom, lesz-e valaha is. Nem tudom, mekkora az ember türelme a gyerekével szemben, de ott legalább vannak távlatok: elmondom neki (elmondhatom és el is kell mondanom) mi a helyes, mit szabad, mit nem szabad, és a kis csemete - ha jól csinálom, ha türelmes vagyok hozzá – egyszer talán megtanulja és jól fogja csinálni. Ha erre gondolok, van rá ok, hogy türelmes legyek. Itt mit látunk: minden csak rosszabb lesz. Nem érdemes elmondani, mert idővel csak minden romlik, tudom. Nincs visszaút. Ha látnám az akarást. Ha látnám a szikrányi figyelmet, a felismerést a részéről, akkor talán. Két választás van: vagy hagyom, hadd csináljon/mondjon úgy dolgokat, ahogy jónak látja, hiszen felnőtt ember, egyúttal ne vegyem észre a megütközéseket a környezet felől, hagyjam őt veszélyben a cselekedetei, az oda nem figyelése kapcsán, aggódjak miatta, de bízzak benne, a másik út pedig, hogy úgy kezelem, ahogy ő viselkedik: gyerekként. Sajnos ebben a pillanatban az utóbbi felé húz a szívem, csak tudom még a helyes módját. Hogyan lehet tisztelettel és türelemmel anyáskodni a saját anyám felett, és mit tegyek amikor nekem ehhez nincs is kedvem. Amikor szükségem lenne egy anyára, de hiába keresem, már csak egy gyereket találok helyette, a „saját gyerekemet” aki anélkül lett az, hogy beleszólásom lett volna ebbe a helyzetbe. A gyerekvállalást általában megfontolják a anyák, döntenek: „gyereket akarok”. Egy ilyen helyzetben nincs választási lehetőség, adott a dolog, már csak kezelni kell. Felvállalni az anyaságot vagy úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, elhinni hogy még mindig minden a régi, én a gyerek ő a felnőtt, vagy a legszebb szakasz amikor mindketten felnőttek vagyunk. Megőrjít a tehetetlenség és ott motoszkál bennem a félelem a saját életemmel, a saját megöregedésemmel kapcsolatban is. Az majdani öregkori leépülésemmel kapcsolatban tehetek én bármit is? Legalább csökkenthetem a mértékét? Mert ha igen, akkor nem felesleges a félelmem, akkor talán érdemes szem előtt tartsam a problémát. Vagy ez a dolgok természetes rendje? Ugye nem?