Lélekrajz (lélekrajzoltatás)

Amikor megismerek valakit, körvonalazódik róla egy kép bennem, egy kép, amit róla készítek, ahogy a lelkét látom. Ez a kép gyorsan változik az első vonalakkal, alakul, részletgazdag lesz, idővel megszilárdul, elmélyül és én elfogadom azt. Vagy nem, és elengedem az életemből, mert nem kell, nem tudom elfogadni. Sajnos van, hogy már az első néhány vonal sem tetszik. Ha mégis marad, akkor az már szorosabb kapcsolat egy szimpla ismerettségnél, idővel akár még barátság is lehet. Aztán történik valami, ami nem illik bele a képbe. Egy olyan kijelentés vagy tett, ami bebizonyítja, hogy az a kép, ami kialakult bennem – kialakítottam róla – hamis. Persze egy kis eltérésből még nem lehet messzemenő következtetést levonni. Először még csak zavaró az az oda nem illő mondat vagy cselekedet. Ilyenkor igyekszek okot találni rá, egyfajta alibit kreálni neki, hogy megóvjam magam a csalódástól és hogy megtartsam az illetőt abban a „pozícióban” a lelkemben, ahová került, vagyis: vigyázok arra a szép lélekképre. Ám vannak esetek, amikor halmozódnak ezek a „jelek”, mert ugye ilyenkor már éberebb vagyok, jobban odafigyelek. Akkor, mikor már túl sok részlet tér el, mikor már sehogy sem passzol a kép, akkor félreteszem ezt a „rajzot”. Nem vetem el teljesen, de egy kicsit felnézek belőle, hogy ne zavarjon. És figyelek. Ez a legrosszabb része a dolognak, mikor apránként rádöbbenek, hogy mennyire rosszul ábrázoltam odabent az illetőt. Hogy haragszok-e rá? Talán, de csak nagyon kis részben. Azért, mert nem viselte az igazi arcát, azért, mert szerepet játszott. Magamra haragszom főként, mert nem vettem észre, mert hagytam magam becsapni, mert olyan egyszerű volt elhinni azt a szépséges lélek-képet, amit az ő rajzoltatott le velem, amit én olyan szívesen rajzoltam le és őrizgettem. A képet, ami kialakult bennem, valójában ő alakította ki. Most visszanézek a rajzomra, és radírozni kezdek részleteket. Egyre több részletet kell módosítani, egyre több a radírozás, a papír elrongyolódik, a rajz maszatos lesz és a kép tönkremegy. Már nem lehet helyrehozni: a lap anyaga tönkrement, az átrajzolt, valósághűbb rajz pedig már nem tetszik. Azt hiszem valami nagyon hasonló elgondolásból ered a „tiszta lappal indulni” szófordulat. Ezúttal viszont hiába rajzolnám új, szép papírra ismét, a kép, amit rajzolnék – ezúttal a valóságot látva –, már nem tetszene és azt is eldobnám. Ilyen ez. Amikor már nem bírom tovább nézni a szétrongyolódott, össze-vissza radírozott, javítgatott rajzot, már nem nézek rá, mert rossz, mert fáj. És ott marad ezután a helyén az üresség, ami olyan friss, olyan bosszantó. Tele vagyok szebbnél-szebb rajzokkal, de ennek elvesztésekor azt a szép képet sajnálom, amit el kellett rontanom, mert annyira nem hasonlított a modellre. Hálát adok az égnek, hogy ilyen csak ritkán fordul elő velem. Általában elsőre sikerülnek a rajzok – ha a modell is úgy akarja.