Hajnalban, az ébresztőm megszólalása után pár perccel Dia barátnőm hívott. Még mielőtt felvettem volna a telefont, már tudtam: jön a baba. Akkor hívott még csak, mikor a kórházba indultak, szóval még hosszú az út a babáig. Felkeltem, jött a szokásos reggeli rutin, ami mögött tompán lüktetett a feszültség. Munkahelyre utazva is csak félig-meddig tudatosult bennem, hogy mi történik. Tisztában voltam ugyan a ténnyel, de nem fogtam fel igazán a jelentését. Az irodába beérve alighanem már az ébredési folyamatom is a végéhez közeledett, így került előtérbe a gondolat: Dia babája úton van! Nem nagyon ment a munka, a boldog várakozás és az aggodalom különös keveréke egyre jobban elborította az agyamat. Pár óra múlva indultam vezetni, beültem az oktatóm mellé, és biztosítottam róla, hogy ma nem leszek formában. Ültem a kocsiban, és csak hagytam, hogy menjen velem az autó, változzon körülöttem az utcakép, zúgjon-zajongjon a világ és csordogáljak én is a város véráramában a többi autóval. Minden olyan félálomszerű volt, egy kicsit gyors, egy kicsit tompa, félig voltam csak ott, másik felem pedig ott izgult Dia mellett. Nem is tudtam elképzelni, hogy hol van éppen: a váróban, a vizsgálóban, a szülőszobán, mit érezhet: félelmet, idegességet, fájdalmat. Rossz volt a bizonytalanság és a tudat, hogy nem segíthetek neki, nem lehetek vele. Valahogy letelt a vezetési óra, ahogy mindig minden elmúlik, és immár gyalogosan éreztem pontosan ugyanazt, mint az autóban. Az emberek körülöttem csak szaladtak a napi teendőjük felé, elviharzott velem a metró, pittyent a beléptetőkártyám az irodai lift előtt és csak bámultam arra, hogy minden csak történik, és valójában nem is vagyok igazán ott. Aztán a liftnél megzizzent a telefonom, a leendő apuka hívott, hogy már a kint van a baba. Meglepődtem, szinte el se akartam hinni, hiszen csak sokkal később, jópár óra múlva számítottam rá, hogy elindul a tényleges szülés. Császáros lett, hát ezért. Az a helyzet, hogy első körben azt akartam tudni, Dia jól van-e... csak utána tudtam örülni a babának, akinek még mindig nem tudtam a nevét. Mindkét leányzó egészséges, és ez a lényeg. :) Beszálltam a liftbe, megérkeztem az asztalomhoz, és hulla fáradtan, de boldogságtól zsibbadt aggyal rogytam le a székemre. Nagyon nagy dolog történt azóta, hogy elindultam innen. Dia anya lett!
Azóta már eltelt másfél hét, mindketten jól vannak és ismerkednek az új helyzettel. Dia az Anyasággal, Petra pedig az Élettel. Lélekben sokszor látogatom őket, bár messze vagyok tőlük, de sok szeretettel gondolok rájuk. Csak próbálom elképzelni mit érezhet Dia, de alighanem addig, amíg én magam nem nem hozok világra egy kis emberkét, nem fogom tudni tökéletesen átérezni ennek a helyzetnek a varázslatát és egyúttal nehézségeit. Körvonalazódni fog majd az elbeszéléseiből, egy kicsit majd én is „látogatást” tehetek lélekben, milyen is lehet az élete, milyen új érzésekkel, új megtapasztalásokkal találkozik most. Minden más lesz egy kicsit, és mi majd együtt változunk velük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése