Jogsi

Néhány napja sikeresen átmentem a forgalmi vizsgán, hamarosan a kezemben tarthatom majd a jogosítványomat. Nagyszerűen hangzik, így leírva méginkább. Mégis... valahogy semmit sem érzek. Nem lettem tőle igazán több. Egy lehetőséget kaptam a kezembe, hogy ha akarok, akár autót is vezethetek ezentúl. Megismertem a KRESZ-t, gyalogosként még kevésbé vagyok toleráns egyes idióta autósokkal szemben, akik képtelenek lassítani a zebránál és sportot űznek belőle, hogy figyelmen kívül hagyják a szabályokat. Nos, ennyivel gazdagabb lettem. És annyival, hogy nincs többé stressz a vezetési órák előtt, nem zilálják szét a munkarendemet a délelőtti órák, és a forgalmi vizsgával járó izgalmakon is túl vagyok. Nagyon ráparáztam a vizsgára. Napokon keresztül nehezen ment az alvás, utolsó éjszakán már csak Valeriánával. Elszoktam már a vizsgázástól, pláne hogy ez közel sem olyan vizsga volt, amire otthon kitartó tanulással fel tudtam volna készülni. Jó pénzért beültem az oktató mellé az autóba, levezettem 65 órát, hogy aztán 40 gyötrelmes percben bebizonyítsam a forgalmi vizsgán egy vizsgabiztosnak, hogy tudok én önállóan vezetni. Hogy tudok-e? Aligha hiszem a belváros dzsungelében például. Megtalálom a sebváltót, használom a kormányt, a pedálokat, jó eséllyel a megfelelő világítást is megtalálom és nem felejtem el az indexet használni, amikor kell. De hogy ebben a budapesti zűrzavarban megálljam a helyemet? Néha még gyalogosként is nehézségeim akadnak. Jó muri lehet vezetni: vidéken. Ha rákényszerülök, akkor talán a fővárosban is... egyszer, muszájból. Most pihenek egyet erre a dologra, nem erőltetem a vezetést egy jó darabig, tudom hogy el fogom felejteni, kit érdekel?! Ott lesz az önéletrajzomban ezentúl plusz egy sor, egy adat, ez állítólag marha fontos a munkavállalásnál. Ha pedig autóvásárlásra kerül a sor, akkor maximum visszaülök az oktatóm mellé pár órára, hogy felelevenítsem a megtanultakat. Megkedveltem az oktatómat, szívesen megyek vissza hozzá, ha úgy alakul.