Kéretlen tanács

Kéretlen tanácsot adtam ma. Egy kolléganőm elpanaszolta a bánatát, én pedig megmondtam neki amit gondoltam a dologról, amiről azt gondoltam, fordított esetben nekem segítene. Rosszul esett neki, úgy érezte, hogy komplett hülyének nézem - legalábbis ezt mondta -, szerintem nemcsak erről van szó. Egy kicsit rosszul érzem magam emiatt, dehát ő is bántott már meg engem, megesik az ilyen. Ami ennél jobban bánt, hogy össze vagyok zavarodva. Nem biztos, hogy meg tudom fogalmazni tisztán, hogy miért, de azért megpróbálom szavakba önteni. A legnagyobb problémám az, hogy nem igazán bántam meg amiket mondtam. Valószínűleg újra megtettem volna. Most azt nem tudom eldönteni, hogy ez jó-e vagy sem. Egyáltalán érdemes-e feszegetni, hogy mi a jó és mi nem. Kinek-mi. Lehet, hogy először is fel kéne ismerjem, a szituációt, hogy kivel beszélek, és hogy mit szeretne. A baj csak az, hogy mindig magamból indulok ki. Baj ez? Ha bele szeretném képzelni a másik helyzetébe magamat, akkor mindig saját magamból indulok ki, azt már meg se próbálom elképzelni, hogy ha olyan szemlyiségjegyekkel bírnék mint a másik, akkor hogy éreznék. Ígyhát abban a tudatban, hogy én biztos jónéven venném a tanácsot, elmondom.

Másik kérdőjel: mi értelme a panaszkodásnak. Ha elmondom valakinek hogy szomorú vagyok, megbántott, mérges stb, stb, és még az okát is elárulom, akkor miért teszem? Hogy meghallgassa a másik, hümmögjön, és megértően bólogasson? Az nem párbeszéd, az egyoldalú kommunikáció. Az annak a tipikus esete, amikor lelki szemetesládának használja egyik ember a másikat. Talán én is szoktam ilyet tenni, nem tudom. Remélem nem, de saját magammal kapcsolatban ugye szubjektív vagyok, mint mindenki más is önmagával szemben.

Nos, én úgy érzem, ha eljutok odáig, hogy valakinek elsírom a bánatomat, akkor várok tőle valamiféle reakciót. Egy tanácsot, néhány segítő szót, vagy hogy vele is megesett-e már ilyen. Ezekből a tanácsokból már sokmindent tanultam eddig is. Vagy mert jó tanácsok voltak, vagy mert nem voltak azok, és ellenpéldaként tekintettem rájuk.

Ebből a szituációból is tanulok úgy érzem. Megpróbálom elfogadni, hogy nem biztos, hogy mindig jól teszem amit teszek, nem mindig kommunikálok megfelelően, és hogy különbözőek vagyunk.

A szívem bánatát csak baráttal osztom meg. Baráttól pedig bármilyen tanácsot kritikát szívesen fogadok, még ha fáj is. Nos, kolléganőmmel nem vagyunk barátok, ez tény. Mégis elmondta a fájdalmát, ezzel összezavart, és azt a reakciót váltotta ki belőlem, amit egy baráttal szemben tennék és egy baráttól szívesen fogadék. A barátságban nem aggódom azon, hogy a másik hülyének néz. Egyszerűen érzem, hogy ez nem fordulhat elő. Azt hiszem ott tévedtem, hogy összekevertem a bizalmas baráti kapcsolatot a felületes társalgással, amibe beletartozhat akár a "lelki szemetelés" is. Végülis az egyik pozitív dolog ebből, hogy kivédtem ezúttal, hogy pszichomókus szerepében hümmögjek passzívan. Az nem én vagyok, nincs végzettségem hozzá, ráadásul nem is fizettek érte. A másik pozitívum a tanulság, a tapasztalat, hogy legközelebb talán megfelelő időben mérem fel, hogy kivel is beszélek, ki az, aki elsírja a bánatát, és miért teszi. Ha kukának néz, még azelőtt bezárom a fedelet, mielőtt beleszórná a szemetet.