Csak eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha rövid távban kéne gondolkozzak az életet illetően. Hogy miért is? Semmi különös nem történt velem, szerencsére szeretteim is jól vannak még, ezért különösen hálás vagyok. Ám történt egy-két szörnyűség a környezetemben lévőkkel, akik valójában idegenek, még a nevüket sem tudom, mégis... Egy kollégám felesége rákbetegségben halt meg a közelmúltban. A napokban éppen az iroda ablakát tisztító egyik srác zuhant le, ki tudja él-e még, és ha igen milyen formában. A halálesetekről és szörnyű balesetekről is nap-mint-nap hírt kaphatunk az újságokban, ezeken már csak rutinos arcrándulással reagálok, hiszen tényleg nem ismertem őket. Mégis: megnyomorodtak vagy meghaltak, küzdenek az életükért vagy már csak várják a halált. Történnek körülöttünk a dolgok, néha megállunk elcsodálkozni, néha megijedünk, majd pedig megrázzuk magunkat, és továbbmegyünk, mintha velünk ez nem fordulhatna elő, mintha örökké élnénk, legalábbis hosszútávon semmi bajunk nem eshetne. Alighanem csak úgy tudunk boldogulni, ha hosszútávra tervezünk, hiszen a rossz dolgok mindig más emberekkel történnek, olykor a közeli családtagokkal, barátokkal, de nem velünk. Persze a szeretteink problémái, elvesztése mindig jobban megviselnek, de menni kell tovább, így ha nem is azonnal, de idővel megrázzuk magunkat, és csak megyünk-megyünk ki tudja merre és miért. Így felvetődött bennem néhány kérdés, ha tényleg komolyan venném, hogy az élet talán nem is olyan végtelenül hosszú, mint ahogy azt a szürke hétköznapokban érezhetem néha. Íme:
Mennyire fontosak a munkahelyi célok? Miért ragaszkodunk egy vacak munkahelyhez?
Mennyit ér a szabadidő? Mely kötelezettségek áldozhatók fel?
Miért töltenénk időt számunkra kellemetlen emberekkel?
Mennyit ér a pénz? Mennyire érdemes spórolni és mire? Kisebb dolgokon , pillanatnyi élvezeteken spórolni? Hosszútávú megtakarítások fontossága?
Van-e értelme a fogyókúrának, a ránctalanító krémnek, a plasztika beavatkozásoknak?
Érdemes-e várni megfelelő pillanatra? Számunkra fontos dolgokat halogatni, csak mert ki tudja mi lesz az eredménye?
Szégyellni kimutatni az érzéseinket mert ki tudja mit gondolnak majd rólunk?
Érdemes-e kompromisszumot kötni, és ha igen mikor és milyen helyzetekben?
Megengedett-e a saját érdekeinket képviselni, illetve mikortól önzőség ez?
Van-e értelme tárgyakat gyűjteni?
... és még folytathatnám a kérdések végtelennek tűnő sorát. Számomra mindegyikre konkrét válasz van, a legkönnyebben akkor jönnek ezek a válaszok, amikor elfelejtkezek a dolgok és az élet múlandóságáról. Ez szinte mindig megtörténik, még ha néha emlékeztetem is magam az ellenkezőjéről. Persze, mindezeknek van értelme, elsősorban hosszútávon. Ám amint arra gondolok, hogy mondjuk az életem utolsó pillanatait élem meg ebben a pillanatban (mert lesz ilyen pillanat – ám ki tudja hogy mennyire leszek tudatában ennek), akkor vajon miként válaszolnék ezekre a kérdésekre. Na jó, abban a pillanatban bizonyára nem hülye kérdésekre válaszolgatnék. J Milyen ostoba érzés lehet azzal a gondolattal meghalni, hogy basszus, ha ezt tudom, nem fogyókúrázok. De mégis felmerült bennem az a gondolat, hogy vajon nem egy önvédelmi mechanizmus ez a „sose halunk meg” hozzáállás? Lehetne-e úgy élni, hogy maximálisan és minden pillanatban tudatában vagyunk a múlandóságunknak? Hogyan torzítaná az általánosan elfogadott viselkedési normákat, ha kikapcsolnánk a már említett védekezőrendszerünket? Hogyan élnénk az életünket, és hogyan élnénk meg az elmúlásunkat? Sokszor hallani, hogy amikor megkérdeznek haldoklókat, mit csinálnának másként, mit bántak meg, szinte mindegyik legalább egy, de még inkább számtalan dolgot fel tud sorolni. Van, aki bánja az elvesztegetett időt, a kihagyott lehetőségeket, átértékelődik bennük, hogy mi az ami igazán fontos volt, és mi az, amit hanyagolni lehetett volna. Persze, maradjunk a realitás talaján, sok mindent meg KELL csinálnunk a mindennapi boldogulás érdekében: munkát végezni, pénzt keresni, tisztán tartani magunkat és a környezetünket, ápolni a külsőnket, vigyázni az egészségünkre (mert ugye a legtöbb élvezeti cikk egészségkárosító), kellemetlen emberekkel találkozni olykor, sokszor kellemetlen családtagokkal is akár. Így azt gondolom, hogy kompromisszumot kötünk az élettel, bevállaljuk ezeket a szükséges, és olykor rossz dolgokat is, csak hogy boldoguljunk hosszú távon, mert ugye nagyon is megtörténhet, hogy még sok-sok évet eltöltünk az élők sorában. A kompromisszum pedig mindig lemondással jár, így mindig lesz sajnálkozás a kellemetlen dolgokra szánt időt illetően. Attól függ hogy nézzük, és mit nézünk. Attól függ, mit kérdeznek tőlünk haldoklásunkkor: mit bántál meg vagy mit nem. Ebben a kompromisszumokkal teli életben ha azokat a dolgokat nézzük, amik kellemetlenek, ha azokba fektetjük az energiáinkat, akkor a jó dolgok eltörpülnek. Ha viszont figyelmünket elsősorban a szép dolgokon tartjuk, talán meglátjuk azokban a nem túl kellemes elfoglaltságokban is a szépséget, amiket muszáj megcsinálni. Elkezdhetjük megkeresni a legkevésbé utálatos munkát, amit már meg lehet szeretni, mi több: kis szerencsével és önbizalommal akár álmaink munkáját is meg lehet célozni. Kitapasztalhatjuk a kedvenc egészséges ételeinket is, mert nem mindegyik utálatos, amelyik egészséges. Ha észrevesszük a döntéseink szabadságát, sok mindent olyan irányba lehet mozgatni, amitől a kompromisszum már nem is olyan keserves, és talán elmúlásunk pillanatában már nem azon fogunk bánkódni, mi lett volna, ha így vagy úgy éltünk volna inkább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése