Változások

Változok. Nem áltatom magamat azzal, hogy szeretem a változásokat, inkább tűröm őket, néha csendben, néha szitkozódva/örömködve. Nehezen viselem, ha túl nagy a kilengés a pozitív és negatív pólus között, ám az is nehéz lenne, ha állandósulna a nagy semmi. Ha örülök a szépülésnek, az új tudás megszerzésének, a gazdagodásnak, a bővülésnek, a kényelemnek, akkor azt is tűrnöm kell, hogy megcsúnyulok, felejtek, veszteségeim lesznek: elveszítem szeretteimet, anyagi javaimat, munkámat esetleg kényelmes otthonomat, majd pedig az életemet. Ha jó dolgok történnek, egyszerűen muszáj a rossz dolgoknak is megtörténniük. Aligha szerethetek meg valakit anélkül, hogy egyszer csak el ne veszítsem, ha máshogy nem is, akkor a saját halálommal, ami tényleg mindent megszüntet (számomra). Mégis, hajlamos vagyok én is és mindenki más is, elfelejtkezni negatív pólusról: halhatatlannak gondoljuk magunkat, mindent megteszünk, hogy mellettünk maradjanak szeretteink, felhalmozunk mindenféle dolgot, és sírunk ha elveszik, próbáljuk elodázni az öregedést, ha már jön, takargatjuk a jeleit, majd pedig mindent elkövetünk, hogy ne kelljen szembesülnünk azzal, hogy elhasználódunk és meghalunk. Csak nézzük meg a sztárokat ahogy számtalan plasztikai műtéten esnek át csak azért, hogy fenntartsák a a fiatalságuk látszatát. Sokuk lelkileg rokkan bele a harcba, mikor már a műtétektől eltorzult teste mégiscsak mutatja az amortizáció jeleit. Minden, de minden változik. Létrejön – elmúlik. Ebben a pillanatban is, még ha állandónak tűnnek a dolgok egy rövid ideig tekintve, mégsem azok. Minden, ami az állandóságot képezheti az életben, változékony. Az élet is az. Szembesülni ezzel a változékonysággal pokolian félelmetes, együtt élni ezzel a tudattal pedig egyelőre még nagyon nehéznek tűnik, de úgy érzem akkor tudnék igazán békésen reagálni a változásokra, ha folyamatosan tudatában lennék azoknak.