A dolgok értelme

Helyzetjelentés a múlt heti mélyből:

Az élet úgy hozta, hogy ismét egy tömeges létszámleépítés történt körülöttem, és bár az állásomat ezúttal sem érintette, mégis megviselt a dolog. Ilyenkor mindig nullára csökken a munkakedvem, és minden olyan hiábavalónak tűnik a munka szempontjából. Igyekszem nap-mint-nap, dolgozok, olyan dolgot csinálok, amiről úgy hiszem van is értelme, aztán valahonnan a „magasból” a túlméretezett bőrfotelek kényelméből valaki hoz egy apróka döntést, ami számtalan ember állásába kerül körülöttem. Minden, amit addig ezek az emberek csináltak megtorpan, és az a munka többé nem lesz elvégezve. Mi, akik még maradunk nemcsak hogy szembesülünk az állásunk ideiglenes mivoltával, azzal, hogy bármikor mi is felállhatunk az asztal mellől, és a munkát amit éppen csinálunk majd kiveszik a kezünkből, de amíg ez meg nem történik marad egy csomó egyéb teendő is, ami azért nincs és nem is lesz elvégezve, mert akik eddig dolgoztak rajta, már el lettek küldve. Sebaj, onnan a magasból ez nem látszik ugye, és a maradék egyre kisebb csapat pedig oldja meg a cég ügyeit így is, hiszen ez a dolguk. Hogy ki járt jobban? Mégiscsak hogy azok, akik maradtak, de nehéz továbbra is úgy dolgozni, mintha semmi sem történt volna. Persze-persze, idővel elcsitulnak a kedélyek, és megint úgy tevékenykedek majd én is, mintha holnap, jövőhéten, jövő évben még lenne munkám itt, mintha azt a munkát amit éppen végzek lenne értelme továbbvinni, mert attól jobb lesz bármi is. Most nem így érzem. Hiábavaló minden, fejetlenség az egész, és valahogy nehezen értékelem azt a kiváltságot, hogy én még nem tudom azt, hogy mikor fognak kirúgni majd egyszer.

Nem tudok elmenni szó nélkül a szokásos párhuzamokra való rácsodálkozás mellett, hogy mennyire abszurd módon prezentálja egy cég élete a valódi élet körforgását. Csináljuk a dolgunkat amíg vannak, amíg bírjuk vagy hagyják, majd pedig véget ér ez is. Élünk, majd pedig valamilyen formában de végül mind meghalunk. Bizonyos szempontból minden elmúlás halál, még ha ebben a kontextusban nem is konkrétan az élet végét jelenti szerencsére, hanem csak egy bizonyos funkció megszűnését. De ha kevésbé személytelen szempontból nézem, akkor azt látom, hogy ezeket a kollégáimat már nem fogom napi szinten látni, többségét talán sohasem. Az eddigi természetes jelenlétükkel járó összes dolog megszűnik, véget ér ez a kapcsolat is. Tehetek úgy, mintha nem ért volna veszteség, sőt hosszú távon csak úgy tudok tenni, mert tovább kell lépni, dolgozni kell hiszen azért vagyok itt, azért kapom a béremet. Az életben is így működik ez valahogy. Meghal valakink, a gyász összes tényezőjével találkozunk, megéljük, gyógyulunk, majd pedig mégiscsak élünk tovább, többnyire mintha nem történt volna semmi, mert ha folyton szembesítenénk magunkat a veszteségekkel, úgy nem lehetne élni. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Képtelenség úgy funkcionálni, hogy akaratlagosan is, de ne „feledkezzünk” meg a hiányérzetről és a dolgok hiábavalóságáról. Ha mindig ezeket néznék, mély depresszióba fordulna mindenki, hiszen semminek se lenne értelme.

Aztán végre valahára mégis rádöbbenek, hogy a tevékenység folyamatának van értelme. Az élet aktuális működésének van értelme. Ami előtte vagy utána történik, az mind lényegtelen. Csak egy-egy nagyobb veszteség kizökkent ebből a flow-élményből.