Mama

Pár hete meghalt mama. Eltemettük. Talán ez minden, ami felfogtam eddig, bár vannak gyenge pillanataim, amikor rácsodálkozom mit is jelent ez valójában. Amíg csak a felszínt nézem, ezek csak szavak, tények, melyek nem jutnak át a lidocainos zsibbadtságon. Még. Úgy érzem, emlékeznem kell. Amikor pedig felderengenek a régi emlékek mamáról, nem is igazán tudatosul bennem, hogy meghalt és eltemettük. Most is, ahogy ezt leírom, biztonságosan elszeparálódik a két dolog. A tény, hogy egy ember meghalt, és az emlékeim, amelyek ehhez az emberhez kötődnek. Talán össze fog kapcsolódni idővel ez a két dolog, hiszen így szokott lenni azt hiszem, de amíg ez nem történik meg igazán, azt hiszem bátrabban emlékezek. Íme néhány a mamával kapcsolatos emléksokaságból:

Szerettem az illatát mamának, és az otthonának is. Nem valamilyen parfümnek volt ez köszönhető, inkább a tisztaságnak, a sütemények illatának, a virágoknak. Minden látogatás nagyimnál olyan volt, mintha egy kicsit hazaérkeztem volna. Bár otthonról jöttem, de ott nála egy másik otthonom volt.

Sok hétvégét töltöttem nála. Legtöbbször unokatesómék is ott voltak, hiszen a szomszédjában laktak. Sokszor mondta, hogy olyan rosszak vagyunk, mint az ördögök. Mégis, egyáltalán nem volt éle ennek a kijelentésnek. Persze, bosszankodott sokat miattunk, például amikor a kert egyik végében szorgalmasan dolgoztunk a tökéletes sár létrehozásában, és végül mindannyian nyakig sarasak lettünk.

Nagyon tudott káromkodni. Cifrázta is a maga sajátos vehemenciájával. Nem volt szokás rászólni a felnőttre, pláne nem a mamára, hogy ne káromkodjon gyerek előtt, ám nem is utánoztam sohasem. Ez valahogy az ő előjoga volt, mama megtehette, hogy olyan szavakat is beleszőjön ezekbe a cifra mondatokba, melyek jelentését csak később tanultam meg. Szívesen emlékszem vissza ezekre a „kirohanásaira” is, annyira egyedi volt, megismételhetetlen, utánozhatatlan.

Kiskoromban állítólag nehezen kezdtem el enni. Erre már nem emlékszem, de arra igen, hogy sokszor énekeltek nekem, mint mondták, azért mert olyankor mindig elkezdtem enni. Nos, már csak arra emlékszem, hogy nem igazán értettem miért kezdenek el énekelni körülöttem az emberek, mikor az evésre kerül a sor. Emlékszem, mikor a tökfőzeléket elém tette mama, éppen hűlt előttem, mert még forró volt, ő pedig az asztal elé állt, és széles mosollyal rákezdett az „Egy cica, két cica, száz cica, sej!” nótára. Dalolás közben néha táncolt is, és csettintett a kezével. Volt egy aranyfoga valahol hátul a fogsorában, ami minden ilyen sztármosolynál csillogott. Hihetetlenül szépnek találtam, ami ezekben az időkben már kissé furcsának is tűnik, nem divat már az aranyfog.

Reggelente két dologra ébredtem: a vadgalambok dalára és a fahéjillatra. Minden reggelire a kedvencemet kaptam: tejbegrízt. Mama már hajnalban felkelt, tett-vett a konyhában, elkészítette a tejbegrízt, fahéjat hintett rá, és kitette az asztalra hűlni. Ilyenkor a fahéjillat az egész lakást körbejárta, ki tudja, talán pont ez ébresztett fel, ugyanis amikor kiértem a konyhába, mindig forró volt még a tejbegríz.

Sokszor néztem ahogy süt-főz. Varázslatosnak találtam ahogy a hozzávalók alakítgatásával kialakul az a mennyei sütemény. Imádtam a képviselőfánkját, a rakott palacsintáját, a hájas sütijét (amíg ki nem derült számomra hogy miért is hájas), és lényegében minden-minden süteményt amit elkészített. Nagyon rá tudtam bambulni a különböző krémek kikeverésére, és mindig megkaptam a tálat, hogy az előzetes „tisztogatásokat” elvégezzem a mosogatás előtt.

Úgy emlékszem, szeretett játszani az étellel, bár gondolom nem tudatosan tette. Nem igazán szerettem a sajtot, nem is nagyon tudtam mi az. Mivel anyum nem szerette, így valahogy kimaradt az étrendemből kiskoromban. Amikor először jóízűen sajtot ettem, az azért volt, mert mama miközben valakinek mesélt valamit, egy picinyke sajtdarabot görgetett a kezében, mintha miniatűr kerék lenne. Hipnotizálva néztem az ide-oda gördülő a sajt-kereket ami minden harapással egyre kisebb és kisebb lesz. Nagyszerű reklám volt ez nekem a sajtevéshez.

Nagyon tudott mesélni. Büszke nő volt, és büszke is volt erre a büszkeségre. J Mesélt az udvarlóiról, a munkahelyi sikereiről, a vicces történetekről, a nagy rokonságról, a férjéről, a gyerekeiről: Zoli fiáról, és Laciról – apámról. Jó volt hallgatni ezeket. Persze csak néhány embert ismertem a történetekből, papát, apát és nagybátyjámat, de ezek miatt a történetek miatt valahogy közel kerültek hozzám a többi szereplők is. Ilyenkor egy kicsit mama szemén keretül láthattam az akkori világot.

Bármilyen ételt készített, az nagyszerűen sikerült neki. Hiába, ez bizony a nagymamák művészete. Azt hiszem a rizseshús volt az abszolút kedvencem tőle (a reggeli tejbegríz mellett). A rizst, mint köretet is nagyon finomra készítette el, általában kuktában főzte egy kis petrezselyemmel, és gusztusos gombócokat szedett belőle a merőkanállal. A toplista elején még ott figyel a meggyszósz is, ami egyszerre volt krémes, édes-savanyú ízbomba az intenzív meggyízével. Nagyon finom káposztás ételeket csinált, a töltött és a rakottkáposztája utánozhatatlan volt, bár apum a legjobban a toroskáposztáját szerette. Emlékszem, amikor a hálószobában néztük a Colombo-t, én pedig rakott káposztát eszegettem. Egy egyszerű, de igazán jó pillanat volt az, egyike a számtalan másikból.

Hatalmas dunyhái voltak. Télen ugyan rossz volt befeküdni alá, mert hideg volt, de aztán nagyon hamar felmelegedett, és olyan volt, mintha egy jókora meleg felhőben aludnék.

Később, mikor már felnőttem ő pedig már idősebb lett, elmúltak a mamánál töltött hétvégék. Újra férjhez ment, egy nem is túl kellemes emberhez. Sok mindent tanultam mama hibás döntéseiből, a családi motívumainkról, ezek felismeréséről, és elkerüléséről. Bár igyekeztem, de sohasem értettem meg igazán a párválasztásait, ám megtanultam elfogadni azokat, tanulni belőlük. Egyre rövidebbek lettek a látogatásaim nála. Eleinte apummal mentem, majd pedig egyedül.  Fogytak az emlékei, halványultak az ismeretei és az értelme is, de megmaradt A Mamának lenni. Amikor megérkeztem hozzá, felderült az arca, olyankor felderengett az a szépség, amit régen olyan büszkén képviselt.

Végigkísérte a felcseperedésemet pici babából felnőtt emberré, én pedig végignéztem ahogy egy erős, tapasztalt, büszke és szép asszony hogyan veszít el mindezt az erőt, tapasztalatait, büszkeségét és szépségét . Ám a változások közepette mindig megmaradt a nagyimnak lenni. Sokszor búcsúztam tőle úgy, mintha örökre búcsúznánk. Voltak idők, amikor biztos voltam benne, hogy az lesz az utolsó látogatásom nála. Mikor induláskor visszanéztem rá, elszorult a szívem a gondolatra, hogy talán utoljára láthatom. Szerencsére sok találkozás követte még ezeket a búcsúzásokat. Az utolsó alkalommal a szülinapját ünnepeltük nála, jóízűen ette a csokitortát, többször is koccintottunk sherryvel, nem gondoltam volna, hogy azok lesznek az utolsó együtt töltött idők. Fura. Ezt is tényként állapítom meg, de ez a tény valahogy ottragad a felszínen, felfogom az értelmét, de mégsem hiszem el igazán, mintha valami komolytalan és megingatható állapot lenne. Vajon így marad ez? Ha igen, miért érzem annyira nem helyénvalónak? Mint valami csalást, mintha megcsúfolnám a kettőnk kapcsolatát ezzel a közönnyel. Ha pedig elmúlik ez a zsibbadt állapot, vajon ér-e bármit is? Számít-e bármit ez?

Az emlékeimet, az említetteket számtalan másikkal együtt tartogatom. Előveszem néha, szemlélem egy kicsit, talán megmaradnak nekem, talán egy részük / egészük eltűnik nyomtalanul, és bár fájdalmas gondolat ez innen, de akkor már nem fog fájni, hiszen nem fogom érezni a hiányukat. Remélem. Nekem ezt hagyta itt mama, és igyekszem vigyázni rájuk amíg tehetem.