Aida

Szombat reggel kaptam a hívást, hogy készül kijönni barátnőm babája, és hogy már úton vannak a kórházba. Elindultam hát én is. Szerencsére szokatlanul nyugodt volt aznap délelőtt a szülészeten, így az „résztvevők” alaphangulata sem volt olyan stresszes, mint ahogy az ilyenkor lenni szokott. Az eseményekre való rákészülés azért mindenkit feszültebbé tett egy kicsit, ám ez is inkább csak a felszín alatt bujkált csak. Miután becuccoltunk a szülészetre, és a papírmunkán is túlesett a kismama, már minden valahogy gördülékenyen ment. Próbáltam nem útban lenni az ápolók/orvosok látogatásakor, és jókat csevegtünk Diával két fájás között a baba szívhangjának háttérzenéjére. Volt egyfajta hangulata az egésznek, itt már benne jártunk a dolgok közepében, valahogy minden csak megtörtént, már nem éreztem annyira azt a feszült várakozást, bár alighanem a kismama ezzel másképp lehetett. Amikor eljött az idő a műtétre, egy lepedőbe „öltöztették” Diát, melyben éppen úgy festett, mint egy ókori hősnő. A szememben az is volt. Ahogy ránéztem akkor, ő volt a legszebb nő, akit valaha is láttam. Néhány pillanat, és már át is suhantak a műtőbe, én csak pislogtam a folyosón, hogy milyen gyorsan történnek az események. Talán így volt a legkönnyebb, talán nem is volt véletlen ez a forgatókönyv így. A műtő előtt ültem egy padon, kihallatszott az orvosok és Dia hangja. Beszélgettek szinte végig, egyszer csak valami vicces szörcsögéshangot hallottam, majd nyekergést, ezután pedig a pici baba artikulátlan ordítását. Nagyszerű érzés volt hallani a csöppséget felsírni (üvölteni). Másodperceken belül megjelent egy nővérke picivel a kezében. Rúgkapáló kis gyűrött-lila csomag volt még, és csak ordított-ordított amennyire kis hangszálai engedték hallatni az első szólamait a világunkban. Az ablakon keresztül néztem, ahogy az első teendőket elvégzik rajta, majd pedig nyílt az ajtó, és beinvitáltak. Éppen fürösztötték a kislányt, ekkor tudtam meg 100%-os bizonyossággal, hogy kislány lett: Aida. Zsibbadt ámulatomban azért az első fényképeket automatikusan elkészítettem. Lemérték a babát, számadatok hangzottak el, majd pedig felöltöztették, pokrócba csavarták, és már adták is a kezembe. Nos, ez egy olyan pillanata volt az életemnek, amit azt hiszem, legalábbis remélem, nem fogok elfelejteni amíg élek. Sohasem féltem attól, ha egy kisbabát kellett karba venni, imádom őket, de ilyen pár perces csöppség még nem volt nálam. Néhány másodperces gyorstalpaló "tanfolyamon" mutatta meg nekem a nővérke hová kerül a feje, hová teszem a karomat, mire figyeljek, hogy tartsam, majd pedig Aida teljes 3850 grammja „rámnehezedett” a felelősséggel együtt, hogy a legjobb barátnőm legnagyobb kincsét őrzöm a karjaimban. Ez azon ritka pillanatai voltak az életemnek, melyekben a legéberebben a leginkább jelen voltam. Nem gondolkodtam semmin, csak az érzések voltak: a szeretet, az ámulat, a felelősségérzet és még sorolhatnám annak a furcsa tudatállapotnak a hozzávalóit, amiben akkor jelen lehettem. A műtő ablakához terelgetett a nővérke, hogy mutassam a babát az anyukájának. Ekkor tudatosult bennem igazán, hogy Dia ott fekszik még, és az orvosok dolgoznak rajta, ő pedig fülig érő mosollyal néz minket a műtőasztalról. „Beszélgettünk” is, amennyire a helyzet engedte, próbáltunk egymás szájáról olvasni több-kevesebb sikerrel. Igyekeztem úgy tartani a babát, hogy ő is láthassa, én pedig megdöbbentem mennyire nem sokkolt a műtét látványa. Annyi de annyi pozitív érzés keringett bennem, annyira elkábított a szeretet a bent fekvő nő, és a kezemben pihegő piciny leányzó iránt, hogy azt szavakban nem tudom megfogalmazni. Éreztem a baba melegét, hallottam ahogy lélegzik, kicsiket-nagyokat, ásítozik, nyújtogatja a nyelvét, próbál nézni, de a sok fény még úgy zavarja. Ahogy az a sok újdonság meghökkenti annyira, hogy nem tudja, bőgjön-e még, vagy figyeljen, hallgatózzon, szaglásszon bele a levegőbe, és tapintsa ki az őt körülvevő dolgokat, vagy bárhogyan is, de megtapasztalja azt a sok mindent, ami annyira különbözik attól, amit az eddigi élete során tapasztalt bent az anyukában. A babára figyelve már képes voltam gondolkodni is, beszélni hozzá halkan, nyugtatni őt, hogy minden rendben van, hogy vigyázunk rá és hogy nagyon-nagyon szeretjük. Közben figyeltem ahogy lélegzik, ha túl halkan vette a levegőt megijedtem, még közelebb hajoltam hogy halljam ahogy szuszog, közben átgondoltam hol kapok segítséget, ha bármi okból ez a szuszogás abbamaradna, de nem, semmi ilyen nem történt, csak a paranoiám kapcsolt be, és egy kicsit el is rontotta a vegytiszta boldogságot a felesleges aggodalom. Nagyon örültem a csöppség jelenlétének, néztem a tükörképünket az újszülött helyiség ajtajának üvegében, gondolatban lefényképeztem magunkat így, belevéstem az agyamba ezt a gyönyörű képet ahogy legjobb barátnőm kincsét tartogatom a karjaimban. Ringattam őt, szólongattam a nevén, és közben úgy éreztem, hogy most a legjobb helye az anyukájánál lenne. Nem azért, mert nem örültem neki, hogy velem van, egyszerűen csak jobb helye lett volna nála, minden porcikámban éreztem, hogy én nem vagyok elég ide, hogy Aidának annak az embernek a közelségére van szüksége, aki 9 hónapig otthont adott neki a saját testében, aki ugyanazt a szívhangot hallatja, amit Aida egészen idáig hallott. Valamikor még az elején be is vitték pár másodpercre Diához, de legközelebb már csak a kórházi szobában találkozhattak. Akkor ismét közelébe kerülhetett az anyukájának, ezúttal már kívül, a mellkasán feküdve hallgathatta a már jól ismert szívdobogást. Láttam rajtuk, hogy ennek az újra-találkozásnak már nagyon itt volt az ideje, amikor a baba felnézett az anyukájára, anyuka pedig a visszanézett rá, valami varázslatnak lehettem szemtanúja. Nem, nem történt semmi látványos csoda ami gyönyörű fény és hangeffektekkel járna, mégis valami olyan elemi ereje volt a tekintetüknek, amit ugyancsak nehéz szavakba önteni. És eljött az a pillanata az életemnek, amikor annyira belefeledkeztem a pillanatba, hogy eszembe sem jutott lefényképezni. Dia kért meg, hogy örökítsem meg egy-két fotón őket így is. Tudom is én, hogy jól sikerültek-e azok a fotók amiket a mobilommal fényképeztem, de bátran kijelenthetem, hogy az eddigi életem legszebb fényképtémáját kaptam ajándékba. Ezeket a képek nemcsak a gépen nézhetem vissza, hanem a fejemben mint olyan tiszta emlékkép, ami alighanem jobb minőségű, mint amit bármelyik fotómasina le bírna fényképezni.

Végtelen hálát érzek, hogy tanúja lehettem ennek a csodának, a női lét egyik legintimebb eseményének, méghozzá valakivel, aki ennyire közel áll a szívemhez.