Néhány perccel ezelőtt épp a blogokat olvasgattam jó szokásomhoz híven, mikor az egyik bloggertársam lapján ezt a bejegyzést találtam. Végre valaki szavakba öntötte a gondolataimat, amik végülis még talán bennem sem tudatosultak ennyire. Talán kibúvót keresek, talán önigazolást, nem tudom, de ahogy olvastam a sorait, mindvégig bólogattam hogy mennyire igaza van.
Nos, nincs tévénk már lassan 4 éve. Sokan meghökkennek ennek hallatán, és sokszor bizony büszkén hangoztatom ezt, bár nekem is van mi bomlassza az agyamat. Munka után legtöbben hazaérnek, bekapcsolják a tévét és hagyják, hogy a passzív szórakozás kezdetét vegye. Én hazaérek kedvesemmel, bekapcsoljuk ki-ki a saját számítógépét, és szinte ugyanazt csináljuk mint a tévénézők: élvezzük a nap hátralévő részének óráit, amit nem alvással töltünk. Míg párom játszik vagy anime-t néz, addig én szintúgy vagy játszom vagy filmet nézek. Ugyanaz az agyrohasztás, de kicsit másképp. A különbség csak annyi, hogy nem akarunk tudni arról a sok rettenetről, ami körülvesz minket. Minket is érintenek a reklámok, mi sem a minőségi időtöltést műveljük, 8-9 óra munka után már nem mindig van kedvünk olvasni. Útközben és számítógépezés közben beszélgetünk és ennyi. Ami igazán kimarad az életünkből, az a média által közvetített hírek.
Talán struccpolitika ez, amit művelünk. Talán nem akarunk tudni róla mi folyik a világban, hiszen van elég problémánk enélkül is. Itt a válság. Megfordul a fejemben napjában többször is, mi lesz velünk, ha kitör a háború, mikor lesz így lakásunk egyáltalán mi lesz a spórolt pénzünkkel, mitöbb: mi lesz az életünkkel, ami végülis nem a pénzről szól.
A válságból ami minket igazán érint most, az a munka. Lesz-e munkánk, vagy búcsút mondhatunk neki rövidúton, és ezután rohangászhatunk állásinterjúról-állásinterjúra, stresszelhetjük magunkat hogy mikor tudunk ismét pénzt keresni. Akkor tényleg nem a pénzről szól? Talán részben. Mert a pénz nem boldogít, ugye?! - Ezt tartja a mondás. De nélküle nehezen lehet éleni. Nehéz nem aggódni a megélhetésért, nehéz minden forintot megszámolni, nehéz megelőzni, hogy bemocskolja az életünket a pénz. Maslow piramisa több helyen is megtámadható, de sajnos alapvetően igaza volt. Kell, hogy biztosítva legyenek a létszükségletek, mert anélkül nem megy az élet. Minden más motiváció csak utána jön.
Ezek mind-mind személyes problémák, a mi kis életünk részei, a minket közvetlenül érintő behatások. Nem globálisak. Politizálhatnánk, vitatkozhatnánk a gazdasági kérdésekről amit olykor meg is teszünk, de igazán nincs ínyemre. Nem akarom, hogy még jobban megfertőzze az életünket az a sok szar, ami körülöttünk van. Jó lenne megtartani az állásunkat, de ha naphosszat ezen aggódunk, akkor tönkremegyünk. Jó lenne egy lakáshitelt elkezeni, de a mai helyzetben ki tudja hogy járnánk...
Nem tudunk változtatni a világ állásán. Nem tudjuk befolyásolni a pénzrendszert, a kormányzatot, a munkaerő piacot... és még sorolhatnám. Minek bosszantsam magam ezekkel? Hogy jólinformált legyek? Lehet hogy elkapott a népbutító propaganda és ennek az első jele, hogy NEM akarok tudni a globális problémákról? Elég szégyenletesen hangzik, de őszintén szólva nem érdekel.
Régen még olvastam internetes újságportálokat, már azokat sem olvasom. Felbosszantanak. Némely témákban próbálják nyugtatni az embert, más témákban pedig, amik teljesen felesleges baromságok, pánikot keltenek. Minek akkor? Nem akarok pánikolni. Így is sokszor a saját kis éltembe tudat alatt építem be a stresszt. Tudom hogy felesleges. Így, a média kizárásával csak egy stresszfaktort szüntetek meg az életemben.
Hogy ez struccpolitika-e? Az nem kérdéses. Nem tudom, hogy ez mennyire elítélendő, mennyire önző vagy mennyire buta hozzáállás... Mégis van. Valamiféle védelmi mechanizmusnak látom ezt, hiszen attól, hogy nem érdeklődöm, attól hogy nem nézek oda, még van. Ha nem tudom hogy hová nem szabad nézzek, ha nem tudom hogy mit nem szabad meghalljak, hogy mire nem szabad rástresszeljek, az a totális elszigetelődés. Nem akarok ítélkezni a hozzáállásom felett és azt sem akarom, hogy más tegye. Valamiért így alakult. Talán egyszer, valaminek folytán változni fog / változni fogok, addig is ez van.
Nos, nincs tévénk már lassan 4 éve. Sokan meghökkennek ennek hallatán, és sokszor bizony büszkén hangoztatom ezt, bár nekem is van mi bomlassza az agyamat. Munka után legtöbben hazaérnek, bekapcsolják a tévét és hagyják, hogy a passzív szórakozás kezdetét vegye. Én hazaérek kedvesemmel, bekapcsoljuk ki-ki a saját számítógépét, és szinte ugyanazt csináljuk mint a tévénézők: élvezzük a nap hátralévő részének óráit, amit nem alvással töltünk. Míg párom játszik vagy anime-t néz, addig én szintúgy vagy játszom vagy filmet nézek. Ugyanaz az agyrohasztás, de kicsit másképp. A különbség csak annyi, hogy nem akarunk tudni arról a sok rettenetről, ami körülvesz minket. Minket is érintenek a reklámok, mi sem a minőségi időtöltést műveljük, 8-9 óra munka után már nem mindig van kedvünk olvasni. Útközben és számítógépezés közben beszélgetünk és ennyi. Ami igazán kimarad az életünkből, az a média által közvetített hírek.
Talán struccpolitika ez, amit művelünk. Talán nem akarunk tudni róla mi folyik a világban, hiszen van elég problémánk enélkül is. Itt a válság. Megfordul a fejemben napjában többször is, mi lesz velünk, ha kitör a háború, mikor lesz így lakásunk egyáltalán mi lesz a spórolt pénzünkkel, mitöbb: mi lesz az életünkkel, ami végülis nem a pénzről szól.
A válságból ami minket igazán érint most, az a munka. Lesz-e munkánk, vagy búcsút mondhatunk neki rövidúton, és ezután rohangászhatunk állásinterjúról-állásinterjúra, stresszelhetjük magunkat hogy mikor tudunk ismét pénzt keresni. Akkor tényleg nem a pénzről szól? Talán részben. Mert a pénz nem boldogít, ugye?! - Ezt tartja a mondás. De nélküle nehezen lehet éleni. Nehéz nem aggódni a megélhetésért, nehéz minden forintot megszámolni, nehéz megelőzni, hogy bemocskolja az életünket a pénz. Maslow piramisa több helyen is megtámadható, de sajnos alapvetően igaza volt. Kell, hogy biztosítva legyenek a létszükségletek, mert anélkül nem megy az élet. Minden más motiváció csak utána jön.
Ezek mind-mind személyes problémák, a mi kis életünk részei, a minket közvetlenül érintő behatások. Nem globálisak. Politizálhatnánk, vitatkozhatnánk a gazdasági kérdésekről amit olykor meg is teszünk, de igazán nincs ínyemre. Nem akarom, hogy még jobban megfertőzze az életünket az a sok szar, ami körülöttünk van. Jó lenne megtartani az állásunkat, de ha naphosszat ezen aggódunk, akkor tönkremegyünk. Jó lenne egy lakáshitelt elkezeni, de a mai helyzetben ki tudja hogy járnánk...
Nem tudunk változtatni a világ állásán. Nem tudjuk befolyásolni a pénzrendszert, a kormányzatot, a munkaerő piacot... és még sorolhatnám. Minek bosszantsam magam ezekkel? Hogy jólinformált legyek? Lehet hogy elkapott a népbutító propaganda és ennek az első jele, hogy NEM akarok tudni a globális problémákról? Elég szégyenletesen hangzik, de őszintén szólva nem érdekel.
Régen még olvastam internetes újságportálokat, már azokat sem olvasom. Felbosszantanak. Némely témákban próbálják nyugtatni az embert, más témákban pedig, amik teljesen felesleges baromságok, pánikot keltenek. Minek akkor? Nem akarok pánikolni. Így is sokszor a saját kis éltembe tudat alatt építem be a stresszt. Tudom hogy felesleges. Így, a média kizárásával csak egy stresszfaktort szüntetek meg az életemben.
Hogy ez struccpolitika-e? Az nem kérdéses. Nem tudom, hogy ez mennyire elítélendő, mennyire önző vagy mennyire buta hozzáállás... Mégis van. Valamiféle védelmi mechanizmusnak látom ezt, hiszen attól, hogy nem érdeklődöm, attól hogy nem nézek oda, még van. Ha nem tudom hogy hová nem szabad nézzek, ha nem tudom hogy mit nem szabad meghalljak, hogy mire nem szabad rástresszeljek, az a totális elszigetelődés. Nem akarok ítélkezni a hozzáállásom felett és azt sem akarom, hogy más tegye. Valamiért így alakult. Talán egyszer, valaminek folytán változni fog / változni fogok, addig is ez van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése