Szabadidő, de kivel?

Tegnap este a barátnőm szülinapját ünnepeltük. Nagyon örültem neki, hogy láthatom őt is, és a többi barátomat is. Sajnos egyre ritkábbak ezek a barátokkal töltött délutánok és esték. Legtöbbször már csak délutánok vagy esték, hiszen egyre kevesebb időnk jut egymásra, ott a munka, a párkapcsolat, ahol gyerek van a gyerek, na meg ne felejtsük a családot sem, hiszen kötelességből vagy szeretetből őket is látogatjuk.
Tegnap, mikor itt voltak a barátaim, olyan volt, mintha minden így lenne jól, így működne tökéletesen a világ, hogy az életünk olykor-olykor találkozik. Ez az "olykor-olykor" a nagy kérdés. Egyre ritkábban. Érzem magamon azt, amit kedvesemtől és a barátaimtól is hallok, a szabadidő mivel nagy kincs, egyre inkább izolálja az embereket. Sokkal értékesebb lett az együtt töltött idő párommal, sokkal több időt töltök alvással és sajnos sokkal kevesebbet társaságban, és ezzel nem azt mondom hogy kevésbé értékes az időm velük. Nem tudom, rendben van-e ez így, hiszen ha már felmerül ez a kérdés bennem, ha már észreveszem a változást, akkor lehet hogy mégsincs rendben, vagy csak nehezen fogadom el, hogy ez az élet rendje.
Mikor még diák voltam, tele voltam szabadidővel, sokat buliztam, sok időt töltöttem a barátokkal, kedvesemmel és emellet a családomra is jutott idő. Most mérlegelni kell, eldönteni mikor-ki a fontosabb, vagy csak kompromisszumot kötni és leredukálni az időket, hogy mindenki beleférjen a szabadidőbe. Ez persze letisztázza a barátságokat, a számuk idővel megcsappan és már csak a tényleg igaz barátok maradnak mellettem. Ilyenkor megtanulom értékelni azt az időt, amit a barátokkal tölthetek, és megtanulom értékelni az időt, amit a barátaim nekem adnak az életükből.
Csalódott vagyok. Nem gondoltam volna még kis koromban, hogy erre a felnőttkorra készítenek fel a szüleim, a tanáraim. Sokszor nem tetszik, sokszor úgy érzem zsákbamacska az egész. Életem nagy részét a munka rabolja el, még úgy is hogy nem utálom a munkámat, aztán a kötelező körök a családnál, ami sajnos egyre kevesebb és kevesebb lesz, ez pedig bűntudatot, lelkiismeretfurdalást szül. Lehet hogy ez szegénységi bizonyítvány a részemről, de marha nehezen megy még nekem az, hogy ne hanyagoljam el a családomat. Ebben a témakörben sajnos megijedek a saját véleményemtől, talán idővel megváltozik vagy a lelkiismeretem fog kevésbé működni.
Félek a változásoktól, mert én is változni fogok velük szükségszerűen valamennyire. Talán most még észreveszem ezeket, még zavar a dolgok ezen állása, aztán majd beletörődök, és ez lesz a természetes. Mivel nem tudok tenni ellene, mivel ki tudja milyen okból és hogy ki mondja ezt, de ez a természetes, azt sem értem, miért félek ennyire a beletörődéstől. Mikor már nem fog zavarni, hogy 9 órát töltök el a hétköznapjaimon a munkahelyen, mikor már a hétvégék többnyire alvással telnek, és azzal, hogy kipihenjem magam annyira, hogy képes legyek a maximumot kihozni magamból a következő héten. Mikor már nem fog zavarni, hogy a barátaimat nem hetente, hanem kéthetente, havonta látom és mikor a családommal eltöltött idő már nem fog olyan kínosan rövidnek tűnni az elvárásokkal szemben, mert lehet hogy nem fog már érdekelni.
Mindenkiben felmerülnek ezek a kérdések, problémák a "felnőttkor" elején? Vagy csak én vagyok ilyen komplikált? Csak keresem a gondokat, amiken aggódni lehet? Túl sok a kérdés...
Azt hiszem, a hiba az én készülékemben van és ideje lenne elfogadjam a változásokat, amik nem tartoznak a befolyásom alá. Ideje lenne kevésbé önzőnek lenni, hiszen a világ nem csak körülöttem forog, bár sajnos sokszor úgy látom, mert ez az én életem. Nehéz felnőni és elfogadni a kompromisszumokat.