Bálint

Említettem az előző bejegyzésben őt. A magyar nyelvben hülyén hangzik az, hogy az unokatesóm, hiszen az unokatesóm gyereke hogy lehet szintén unokatestvérem?! Mindegy, az biztos, hogy én vagyok a nénikéje :), na de kezdem is az elején.

16-án hajnalban kaptam az sms-t unokabátyámtól, hogy indulnak a kórházba, jön a baba. 8-ra én is beértem hozzá, és megkezdtük együtt a nagy várakozást. Sajnos nem tudtam segíteni a leendő apukának, a várakozással járó stresszben nem tudtam oldani, csak ott voltam mellette, ha valakihez szólni szeretne, vagy csak összenézni velem, egy pillanatnyi ideges mosolyt váltva, és folytatni az idegőrlő várakozást. Hagytam, hadd múljanak az órák csendben, tudom, hogy én lyukat tudok beszélni bárki hasába, míg unokatesóm inkább csak akkor szól, ha mondanivalója van. És az általában kevés van neki. :) Remélem azért a csendes jelenlétemmel legalább egy kicsit segítségére voltam, ha más nem, érezte, hogy nincs egyedül. Kisvártatva megjelent nagybátyjám a feleségével: a leendő nagyszülők. Innentől kezdve már sűrű társalgás kezdődött, ami bevallom, a csendben töltött órák után egy kicsit fárasztó volt. Azt hiszem, jobban esett a csend, ami tőlem általában igen távol áll. Estére unokahúgom is befutott, a másik nagynéni, és szép lassan a beszélgetés is kezdett abbamaradni, megjelentek a feszült várakozás jelei az összes családtagon, mindenkin máshogy. Egyikünk fel-alá mászkált, másikunk bekucorodott a sarokba, aztán jöttek azok a viccelődések, amik inkább a feszültség oldására szolgáltak, mint a könnyed társalgási hangulat alapjául. Lestük a szülőszoba ajtaját, mikor jön ki a szülésznő néhány új információval. A 2 ujjnyi tágulás óta már rengeteg idő eltelt, hiszen az még koradélután volt, és már lement a nap, már az éjszakás nővérek is megérkeztek, és mi semmit sem tudunk, csak azt, hogy nem lesz ez gyors szülés, de vígasztalt minket a szülésznő, hogy jól bírja a kismama. Azóta semmi... Aztán fél tízkor, mikor mind az öten öt különböző pontján várakoztunk a viszonylag nagy várónak, egy ismerős nőt gurítottak a császáros műtő bejárata elé. Alig akartam hinni a szememnek, mikor a mi kismamánkat véltem felismerni. Mire eljutott a zsibbadt tudatomig, hogy császárral fog jönni Bálint, addigra a mélyeket sóhajtozó és végtelenül kimerült leendő anyukát már be is gurították a műtőbe. Egyikünk sem tudott megszólalni, szerencsére pillanatokon belül kiszaladt hozzánk a szülésznő (gondolom még a műtét kezdete előtt), és megnyugtatott minket, hogy a kismama jól van, a kisfiú jól van, csak mindketten kimerültek, nincs tágulás és így a császár mellett döntöttek. Majd visszament a műtőbe, és fél óra múlva már egy kis csomaggal jött ki onnan: Bálinttal:

Nem is tudom a megfelelő szavakkal kifejezni, milyen nagyszerű érzés volt látni az új családtagot, azt az ici-pici babát ahogy nyekereg abban a pólyában. Tudom, hogy én csak a nénje vagyok, de olyan hihetetlen szeretet és büszkeség áradt szét a lelkemben, mikor megláttam Bálintot, ami már-már túlzásnak tűnik. Nagyon örültem, hogy megérkezett közénk ez a kis ember, egy új családtag. Alighanem azért volt ez olyan hatalmas dolog számomra, mert ő volt nekem az első új jövevény a családunkban, akinek ott lehettem az érkezésénél, és bár eddig azt hittem, hogy ez, hogy a családba születik a baba nem is olyan nagy dolog, hiszen már jöttek babák a baráti körben szép számmal, mégis most úgy érzem, nagyon nagy dolog. Hasonló ahhoz, mint amikor a legjobb barátném babája született, csak ez valahogy más. Az újdonsült apuka már steril ruhába bújva kapta meg a kisfiát, és ahogy megilletődve fogta a gyerekét, körülötte a család... ezt az idilli emlékképet azt hiszem sűrűn elő fogom venni a jövőben.