Tegnap este Csernus előadáson voltam, így folytatva a szokásomat rögzítek néhány gondolatot, amit ott hallottam, és a hallottak kapcsán eszembe jutott vagy érzést keltett.
A témája „A párkapcsolat alapjai” volt. Arra gondoltam, hogy túl sok mindent nem fogok kapni ebből az előadásból, hiszen 8 éves párkapcsolatom alapjait elég szilárdnak érzem. Az előadás után sem inogtam meg ebben az érzésemben, de hogy ne kaptam volna semmit az előadásból, azt nem mondanám.
De kezdem is az elején. Csernusnak van egy olyan szokása, hogy az előadásait különböző kérdésekkel kezdni a közönség felé, akik kézfeltartással válaszolnak ezekre az eldöntendő kérdésekre. Persze ezek a kérdések egyre kínosabbak, és egyre kevesebb ember teszi fel a kezét. Sejthető, hogy eljutunk egy olyan kérdéshez, ahol csak egy-két kéz kerül a magasba, nos, ezek közül a bátrak közül kerül fel valaki a színpadra, hogy majd ott kiderüljön hogy „hol van a kutya elásva”. Ezen az előadáson rákérdezett, hogy ki él párkapcsolatban, ki szingli, ki érzi magát szinglinek a párkapcsolatában és hogy ki érzi magát szépnek. Ez utóbbi kérdés nem egyszerű, fontos, hogy ki kérdezi és érdemes-e válaszolni. Természetesen nem tettem fel a kezem, gyávaságból. Az, hogy szépnek érzem magam, annak megvan a helye és ideje, és ez nem az a hely és idő volt. Megvan ennek az érzésnek a maga története, néhány fájdalmas párkapcsolat a hátam mögött, ami után végre szépnek tudom magam érezni. Nos, az utóbbi kérdésre jelentkezők közül került fel valaki a színpadra, és attól tartok, ha én lettem volna az a „szerencsés”, kisebb fajta kuncogás hallatszott volna a közönség soraiból. Ám a színpadra egy bátor korosztályombeli került fel. Hogy mennyire szép lány, azt gondolom mindenki megítélte magában, én is természetesen, és bájosnak, szimpatikusnak és jól szituált nőnek találtam őt. Úgy gondolom, mindenki bizonyos alapokkal indul a külalakot tekintve: szemszín, hajszín (az eredeti), fejforma, arc, testmagasság stb. Ezek a genetikailag öröklött tényezők. Lehet őket módosítani így-úgy, de alapvetően adottságok. Tegyük félre, hogy az aktuális civilizációnak milyen szépségideáljai vannak, és hogy a „hozott anyag” mennyiben egyezik ezzel az ideál képpel. Az a mondat, hogy a szépség belülről fakad, nem is akkora hülyeség szerintem, ha sikerült elvonatkoztatni az átlag által definiált szépségtől.
De vissza is ugrok az előadáshoz: a leányzó rögtön Csernus kérdései kereszttüzében találta magát, és megadta azokat a válaszokat, amiket hallani szeretett volna a doktor. Egy rosszul működő párkapcsolatban élő harminc éves hölgyről van itt szó, aki már hónapok óta benne van ebben. Ezek után természetesen feltette a kérdést, ami az előadás témája lett: mik a párkapcsolat alapjai? A választ megkapni erre a kérdésre nem volt túl nehéz, hiszen a közönség soraiban Csernus könyvek/interjúk/foglalkozások lelkes követői ültek. Mégis, az olyan válaszok, mint például az érzelmi intelligencia, igencsak tankönyvszerűenk tűntek. A közönség soraiból is megszólalt néhány ember: egy nő, akinek a napokban ért véget egy kapcsolata és egy középkorú férfi is, akinek már egy felnőtt lánya van, és tönkrement a házassága. A nőt a volt kapcsolatáról faggatta, hogy mi nem működött, és hogy miért maradt benne ennyi ideig. A férfit pedig a gyereknevelésről kérdezte, az érzelmekről való hitelességről a lánya felé. Ez az úr nekem nagyon szimpatikus volt, higgadtan felelt a provokatív kérdésekre is, láttam Csernuson, hogy egy kicsit bosszantja, hogy nem tudja kilendíteni egykönnyen az urat az egyensúlyból. Hiába: kifogott egy felnőtt, de tényleg felnőtt embert. Nekem ez jó példa volt.
Aztán volt szó arról a témáról, ami engem mostanság a legjobban foglalkoztat: a gondolatokról. Egyre többen foglalkoznak mostanság a gondolkodással, jobban mondva a gondolattalansággal, és tetszik, hogy Csernus is felhozta ezt a témakört. Valahogy úgy fogalmazott, hogy a gondolkodással nyomjuk el a szív hangjait, az érzéseinket. Túlracionalizálunk, mindent megmagyarázunk magunknak, másoknak, az agyunkat használjuk a szívünk helyett a szerelem témakörében. Tényleg mindent túlgondolunk, és amint elindul a folyamat, a gondolkodás, akkor már nem biztos, hogy odafigyelek az érzéseimre. Mérlegelek, szépítek, címkéket aggatok dolgokra, szavakkal bélyegzek meg érzéseket, és ez mind elnyomja azt a szívből jövő hangot, ami az érzelmek esszenciáját jelentené. Ez a gondolatkör is megerősített abban, hogy a gondolatoknak máshol van a helye. Amikor érzek, akkor abbahagyom a gondolkodást, mert a kettő egyszerre nem megy. Ez persze marha nehéz és nekem csak nagyon ritkán sikerül, de ha sikerül, az nagyon tiszta és szép élmény.
Természetesen szó volt a felnőtt létről, arról, hogy milyen egy felnőtt kapcsolat, felelősségvállalással, őszinteséggel, itt lényegében körvonalazódott is az a néhány alappillér, amit majd az előadás végére összegzett, mint a párkapcsolat alapjai. Az őszinteség kapcsán pedig a gyávaság is bekúszott a képbe, hogy miért nem mondjuk ki, ha baj van, miért nem merünk őszinték lenni a másikkal de elsősorban magunkkal és ennek kapcsán miért ragadunk bele egy rosszul működő párkapcsolatba. A szeretetéhségről is szó volt és arról, hogy egy szeretetéhes ember hányadán áll az önbizalom terén. Hogy működhet-e egy olyan kapcsolat, ami ezen a szeretetéhségen alapul. A kérdés jogos. Régen én is éheztem a szeretetre és vannak pillanatok, amikor visszaköszön ez az érzés, és ilyenkor, ha elég éber vagyok, felismerem az önző szempontjaimat, azt, hogy ilyenkor csak „én” vagyok és nem „mi”. Ilyenkor kibillenek az egyensúlyomból. Nem tudom, hogy párom ezt hogyan éli meg, észreveszi-e, és hát miért ne venné észre? Felül tud-e emelkedni ezeken a hullámvölgyeimen és el tudja-e nézni nekem, ezeket a kilengéseket. Mert úgy érzem, általában nincs szeretetéhségem: nincs szükségem többre vagy jobbra, arra van szükségem, ami van, és amennyi van. Azt hiszem, ha néha ez nem működik, az az elmém műve. Akkor túlgondolom csak.
Szeretni saját magunkat. Ez ki volt emelve az előadásban. Szeretni és tisztelni. Mert ugyanezt fogjuk visszakapni a másiktól. Ha nem tisztelem magamat, a másik sem fog engem. Érdekes kölcsönhatás ez. Erről az jutott az eszembe, bár gondolom ezt számtalan nagy gondolkodó meg is fogalmazta sokszor és sokkal magasztosabb szavakkal: ha nem tudom szeretni magamat, akkor hogy várhatom, hogy más szeressen engem? Egyáltalán, miért várnám ez el? A szeretet nem lehet elvárás kérdése, nem lehet az igényt alanyi jogon benyújtani, mint például: "én vagyok az anyád, szeretned kell engem", "én vagyok a feleséged, szeretned kell engem" stb... Van vagy nincs. Nade ezt már szintén csak én gondoltam tovább, ennyire nem ment bele az előadás a témába.
A beszélgetések során volt egy-két sírás, a nők elpityeredtek, hiszen már eleve stresszhelyzet volt közönség előtt nyilatkozniuk, pláne, hogy ilyen nyilvánosan kapják az arcukba azt az igazságot, amit eddig is tudtak, amit féltek tudni, amit féltek kimondani és most kimondták helyettük, kimondatták velük. Ettől megszeppentek és a súlyától egy kicsit megroppantak. Tisztelem őket a bátorságukért, én nem szívesen vállaltam volna fel ezt a szituációt. Ha nem mondom ki az igazságokat, a problémákat, akkor gyáva vagyok. Ha mégis előjönnek, márpedig miért ne jönnének elő, ha léteznek, akkor egyszer úgyis szembe fogok nézni velük. Na az nem mindegy, hogy mikor egyszer. Csernus arra is kitért, hogy az élet rövid. Attól még, hogy halogatunk, az életünk múlik, elmúlik. Ha boldogtalanul múlik, az nem biztos, hogy szerencsés. És a legfontosabb kérdés, hogy tisztában vagyunk-e vele, hogy múlik az életünk? Félünk-e az öregedéstől és betegségektől, az elmúlástól? Erről az oldalról indulva arra a konklúzióra világított rá, hogy egy kapcsolatban a boldogságot érezzük a jelenben, még aznap. Ez is nagyon fontos üzenet a számomra, bár napi szinten szembesülök ezzel és dolgozom ezen a „jelenben élésen”, de valahogy mindig kudarcot vallok végül.
Körülbelül ezek ragadtak meg bennem az előadás kapcsán. Az előadás előtt megvettem az egyik könyvét, mivel akciós volt, hát gondoltam miért ne? Felnőtt húsleves. Úgyis volt szó róla, hogy előadás után dedikálni fog Csernus, szóval gondoltam, megveszem, és életemben először talán lesz egy dedikált könyvem.
Beleolvastam, és szembetaláltam magam néhány már elhangozott anekdotával, ami nem meglepő, hiszen egy embernek hány olyan gondolata lehet, amit papírra, színpadra visz? Néhány. Az addigi életéből leszűrt gondolatok/érzések. Ennél több, újabb nem jön túl sűrűn rövid időn belül. Szóval nem meglepő, ha egy "nagy gondolkodó" ismétli önmagát.
Viszont szemet szúrt egy sztori már a legelején, egy olyan Csernus-féle megmondtam-a-páromnak-hogy... féle. És ez a párkapcsolat egyik pilléréhez nyúl vissza: őszinteség. Valamit rosszul csinált a párja, és ő, miután rádöbbent erre, és bizonyos konklúzióra jutott magában, ezt közölte a nővel, és nem felejtette elmondani, hogy ha ez így folytatódik, ha ez nem változik, ez és ez lesz, vagyis végetérhet a kapcsolatunk. Ez az, ami hozzám ilyen formában nem passzol. Oké, kell az őszinteség, de nem mindenáron, mert így egyedül maradok, mint a kisujjam. Csak belegondolok, hogy milyen lenne, ha lépten-nyomon beledörgölné kedvesem az orromat azokba a hibákba, amiket napi szinten vétek, és minden alkalommal megfenyegetne, hogy ha ez így megy, hamarosan annyi a kapcsolatunk. Nos, hamarabb kilépnék belőle, mint hogy meghozná az "ítéletét" a fejem felett. Bye-bye. Hibázok néha-sokszor. De szeretek is egyúttal, még hibázás közben is szeretek. Ember vagyok, én nem vagyok tökéletes. Nem küzdök azért, hogy az legyek, és azért sem, hogy megelőzzem a tévedéseimet. És annak is örülök, hogy kedvesem sem teszi ezt. Együtt vagyunk, boldogok vagyunk, még ha hibázunk is. Úgy érzem végre: ez egy felnőtt párkapcsolat.
Node, a nagy gondolkodókat hagyjuk, hadd gondolkodjanak, hadd intézzék úgy a dolgaikat ahogy akarják, örülök, hogy vannak, és izgalmas dolgokat mondanak ki izgalmas formában. Ez az előadás is végetért, magammal hoztam amit kaptam, és bevártam Csernust a dedikálásra. Azt gondoltam, hogy sokat lesznek, kígyózni fog majd egy hosszú sor egy piciny asztal előtt, és Csernus ott fog ülni tollal a kezében, és rezignáltan írogatja majd a nevét mindenki könyvébe. Nos, nem így történt. Már negyed óra múlva zúgolódtak az emberek, hogy jön-e, és hogy hol van már?! Nem is értettem mit vártak, gondoltam, hogy azért nem lesz kevés idő, hogy összekészülődjön. Végül hallottam, hogy egy lány dedikált könyvvel jön a kezében, és beszél a barátnőjével erről. Na, én is megirányoztam a helyet ahonnan a leányzó jött, és tényleg ott beszélgetett Csernus egy nővel, aki gondolom miután aláíratta a könyvet, még jópofizott a dokival egy kicsit. Miután végetért a pár perces csevej, mindenki szedte a sátorfát, és indult útjára, hiszen rajtam kívül lényegében már senki sem volt az előtérben. Így utánamentem a távozó Csernusnak, és a lépcsőről még odaszóltam neki, hogy tudna-e még nekem is dedikálni egyet. Mosolyogva és barátságosan eleget tett a kérésemnek, majd szép estét kívántunk egymásnak. Kedves volt igazán, ennek örültem. De úgy gondolom, nagy botorság volt bevállalni annak a kockázatát, hogy az egyik kedvenc íromról-gondolkodómról kiderüljön, hogy arrogáns, türelmetlen és beképzelt. Hiszen ő is ember. Méghozzá híres ember, és a hírességgel személyiségtorzulás jár, még ha pszichomókus is valaki. Bosszantott, hogy beengedtem a lehetőségét is, hogy csalódjak benne, de szerencsére ez nem történt meg, jó emlék lett végül, és egy "összefirkált" Csernus-könyv. Jó emlék lett az előadás is, ahonnan sokmindent kaptam.
A témája „A párkapcsolat alapjai” volt. Arra gondoltam, hogy túl sok mindent nem fogok kapni ebből az előadásból, hiszen 8 éves párkapcsolatom alapjait elég szilárdnak érzem. Az előadás után sem inogtam meg ebben az érzésemben, de hogy ne kaptam volna semmit az előadásból, azt nem mondanám.
De kezdem is az elején. Csernusnak van egy olyan szokása, hogy az előadásait különböző kérdésekkel kezdni a közönség felé, akik kézfeltartással válaszolnak ezekre az eldöntendő kérdésekre. Persze ezek a kérdések egyre kínosabbak, és egyre kevesebb ember teszi fel a kezét. Sejthető, hogy eljutunk egy olyan kérdéshez, ahol csak egy-két kéz kerül a magasba, nos, ezek közül a bátrak közül kerül fel valaki a színpadra, hogy majd ott kiderüljön hogy „hol van a kutya elásva”. Ezen az előadáson rákérdezett, hogy ki él párkapcsolatban, ki szingli, ki érzi magát szinglinek a párkapcsolatában és hogy ki érzi magát szépnek. Ez utóbbi kérdés nem egyszerű, fontos, hogy ki kérdezi és érdemes-e válaszolni. Természetesen nem tettem fel a kezem, gyávaságból. Az, hogy szépnek érzem magam, annak megvan a helye és ideje, és ez nem az a hely és idő volt. Megvan ennek az érzésnek a maga története, néhány fájdalmas párkapcsolat a hátam mögött, ami után végre szépnek tudom magam érezni. Nos, az utóbbi kérdésre jelentkezők közül került fel valaki a színpadra, és attól tartok, ha én lettem volna az a „szerencsés”, kisebb fajta kuncogás hallatszott volna a közönség soraiból. Ám a színpadra egy bátor korosztályombeli került fel. Hogy mennyire szép lány, azt gondolom mindenki megítélte magában, én is természetesen, és bájosnak, szimpatikusnak és jól szituált nőnek találtam őt. Úgy gondolom, mindenki bizonyos alapokkal indul a külalakot tekintve: szemszín, hajszín (az eredeti), fejforma, arc, testmagasság stb. Ezek a genetikailag öröklött tényezők. Lehet őket módosítani így-úgy, de alapvetően adottságok. Tegyük félre, hogy az aktuális civilizációnak milyen szépségideáljai vannak, és hogy a „hozott anyag” mennyiben egyezik ezzel az ideál képpel. Az a mondat, hogy a szépség belülről fakad, nem is akkora hülyeség szerintem, ha sikerült elvonatkoztatni az átlag által definiált szépségtől.
De vissza is ugrok az előadáshoz: a leányzó rögtön Csernus kérdései kereszttüzében találta magát, és megadta azokat a válaszokat, amiket hallani szeretett volna a doktor. Egy rosszul működő párkapcsolatban élő harminc éves hölgyről van itt szó, aki már hónapok óta benne van ebben. Ezek után természetesen feltette a kérdést, ami az előadás témája lett: mik a párkapcsolat alapjai? A választ megkapni erre a kérdésre nem volt túl nehéz, hiszen a közönség soraiban Csernus könyvek/interjúk/foglalkozások lelkes követői ültek. Mégis, az olyan válaszok, mint például az érzelmi intelligencia, igencsak tankönyvszerűenk tűntek. A közönség soraiból is megszólalt néhány ember: egy nő, akinek a napokban ért véget egy kapcsolata és egy középkorú férfi is, akinek már egy felnőtt lánya van, és tönkrement a házassága. A nőt a volt kapcsolatáról faggatta, hogy mi nem működött, és hogy miért maradt benne ennyi ideig. A férfit pedig a gyereknevelésről kérdezte, az érzelmekről való hitelességről a lánya felé. Ez az úr nekem nagyon szimpatikus volt, higgadtan felelt a provokatív kérdésekre is, láttam Csernuson, hogy egy kicsit bosszantja, hogy nem tudja kilendíteni egykönnyen az urat az egyensúlyból. Hiába: kifogott egy felnőtt, de tényleg felnőtt embert. Nekem ez jó példa volt.
Aztán volt szó arról a témáról, ami engem mostanság a legjobban foglalkoztat: a gondolatokról. Egyre többen foglalkoznak mostanság a gondolkodással, jobban mondva a gondolattalansággal, és tetszik, hogy Csernus is felhozta ezt a témakört. Valahogy úgy fogalmazott, hogy a gondolkodással nyomjuk el a szív hangjait, az érzéseinket. Túlracionalizálunk, mindent megmagyarázunk magunknak, másoknak, az agyunkat használjuk a szívünk helyett a szerelem témakörében. Tényleg mindent túlgondolunk, és amint elindul a folyamat, a gondolkodás, akkor már nem biztos, hogy odafigyelek az érzéseimre. Mérlegelek, szépítek, címkéket aggatok dolgokra, szavakkal bélyegzek meg érzéseket, és ez mind elnyomja azt a szívből jövő hangot, ami az érzelmek esszenciáját jelentené. Ez a gondolatkör is megerősített abban, hogy a gondolatoknak máshol van a helye. Amikor érzek, akkor abbahagyom a gondolkodást, mert a kettő egyszerre nem megy. Ez persze marha nehéz és nekem csak nagyon ritkán sikerül, de ha sikerül, az nagyon tiszta és szép élmény.
Természetesen szó volt a felnőtt létről, arról, hogy milyen egy felnőtt kapcsolat, felelősségvállalással, őszinteséggel, itt lényegében körvonalazódott is az a néhány alappillér, amit majd az előadás végére összegzett, mint a párkapcsolat alapjai. Az őszinteség kapcsán pedig a gyávaság is bekúszott a képbe, hogy miért nem mondjuk ki, ha baj van, miért nem merünk őszinték lenni a másikkal de elsősorban magunkkal és ennek kapcsán miért ragadunk bele egy rosszul működő párkapcsolatba. A szeretetéhségről is szó volt és arról, hogy egy szeretetéhes ember hányadán áll az önbizalom terén. Hogy működhet-e egy olyan kapcsolat, ami ezen a szeretetéhségen alapul. A kérdés jogos. Régen én is éheztem a szeretetre és vannak pillanatok, amikor visszaköszön ez az érzés, és ilyenkor, ha elég éber vagyok, felismerem az önző szempontjaimat, azt, hogy ilyenkor csak „én” vagyok és nem „mi”. Ilyenkor kibillenek az egyensúlyomból. Nem tudom, hogy párom ezt hogyan éli meg, észreveszi-e, és hát miért ne venné észre? Felül tud-e emelkedni ezeken a hullámvölgyeimen és el tudja-e nézni nekem, ezeket a kilengéseket. Mert úgy érzem, általában nincs szeretetéhségem: nincs szükségem többre vagy jobbra, arra van szükségem, ami van, és amennyi van. Azt hiszem, ha néha ez nem működik, az az elmém műve. Akkor túlgondolom csak.
Szeretni saját magunkat. Ez ki volt emelve az előadásban. Szeretni és tisztelni. Mert ugyanezt fogjuk visszakapni a másiktól. Ha nem tisztelem magamat, a másik sem fog engem. Érdekes kölcsönhatás ez. Erről az jutott az eszembe, bár gondolom ezt számtalan nagy gondolkodó meg is fogalmazta sokszor és sokkal magasztosabb szavakkal: ha nem tudom szeretni magamat, akkor hogy várhatom, hogy más szeressen engem? Egyáltalán, miért várnám ez el? A szeretet nem lehet elvárás kérdése, nem lehet az igényt alanyi jogon benyújtani, mint például: "én vagyok az anyád, szeretned kell engem", "én vagyok a feleséged, szeretned kell engem" stb... Van vagy nincs. Nade ezt már szintén csak én gondoltam tovább, ennyire nem ment bele az előadás a témába.
A beszélgetések során volt egy-két sírás, a nők elpityeredtek, hiszen már eleve stresszhelyzet volt közönség előtt nyilatkozniuk, pláne, hogy ilyen nyilvánosan kapják az arcukba azt az igazságot, amit eddig is tudtak, amit féltek tudni, amit féltek kimondani és most kimondták helyettük, kimondatták velük. Ettől megszeppentek és a súlyától egy kicsit megroppantak. Tisztelem őket a bátorságukért, én nem szívesen vállaltam volna fel ezt a szituációt. Ha nem mondom ki az igazságokat, a problémákat, akkor gyáva vagyok. Ha mégis előjönnek, márpedig miért ne jönnének elő, ha léteznek, akkor egyszer úgyis szembe fogok nézni velük. Na az nem mindegy, hogy mikor egyszer. Csernus arra is kitért, hogy az élet rövid. Attól még, hogy halogatunk, az életünk múlik, elmúlik. Ha boldogtalanul múlik, az nem biztos, hogy szerencsés. És a legfontosabb kérdés, hogy tisztában vagyunk-e vele, hogy múlik az életünk? Félünk-e az öregedéstől és betegségektől, az elmúlástól? Erről az oldalról indulva arra a konklúzióra világított rá, hogy egy kapcsolatban a boldogságot érezzük a jelenben, még aznap. Ez is nagyon fontos üzenet a számomra, bár napi szinten szembesülök ezzel és dolgozom ezen a „jelenben élésen”, de valahogy mindig kudarcot vallok végül.
Körülbelül ezek ragadtak meg bennem az előadás kapcsán. Az előadás előtt megvettem az egyik könyvét, mivel akciós volt, hát gondoltam miért ne? Felnőtt húsleves. Úgyis volt szó róla, hogy előadás után dedikálni fog Csernus, szóval gondoltam, megveszem, és életemben először talán lesz egy dedikált könyvem.
Beleolvastam, és szembetaláltam magam néhány már elhangozott anekdotával, ami nem meglepő, hiszen egy embernek hány olyan gondolata lehet, amit papírra, színpadra visz? Néhány. Az addigi életéből leszűrt gondolatok/érzések. Ennél több, újabb nem jön túl sűrűn rövid időn belül. Szóval nem meglepő, ha egy "nagy gondolkodó" ismétli önmagát.
Viszont szemet szúrt egy sztori már a legelején, egy olyan Csernus-féle megmondtam-a-páromnak-hogy... féle. És ez a párkapcsolat egyik pilléréhez nyúl vissza: őszinteség. Valamit rosszul csinált a párja, és ő, miután rádöbbent erre, és bizonyos konklúzióra jutott magában, ezt közölte a nővel, és nem felejtette elmondani, hogy ha ez így folytatódik, ha ez nem változik, ez és ez lesz, vagyis végetérhet a kapcsolatunk. Ez az, ami hozzám ilyen formában nem passzol. Oké, kell az őszinteség, de nem mindenáron, mert így egyedül maradok, mint a kisujjam. Csak belegondolok, hogy milyen lenne, ha lépten-nyomon beledörgölné kedvesem az orromat azokba a hibákba, amiket napi szinten vétek, és minden alkalommal megfenyegetne, hogy ha ez így megy, hamarosan annyi a kapcsolatunk. Nos, hamarabb kilépnék belőle, mint hogy meghozná az "ítéletét" a fejem felett. Bye-bye. Hibázok néha-sokszor. De szeretek is egyúttal, még hibázás közben is szeretek. Ember vagyok, én nem vagyok tökéletes. Nem küzdök azért, hogy az legyek, és azért sem, hogy megelőzzem a tévedéseimet. És annak is örülök, hogy kedvesem sem teszi ezt. Együtt vagyunk, boldogok vagyunk, még ha hibázunk is. Úgy érzem végre: ez egy felnőtt párkapcsolat.
Node, a nagy gondolkodókat hagyjuk, hadd gondolkodjanak, hadd intézzék úgy a dolgaikat ahogy akarják, örülök, hogy vannak, és izgalmas dolgokat mondanak ki izgalmas formában. Ez az előadás is végetért, magammal hoztam amit kaptam, és bevártam Csernust a dedikálásra. Azt gondoltam, hogy sokat lesznek, kígyózni fog majd egy hosszú sor egy piciny asztal előtt, és Csernus ott fog ülni tollal a kezében, és rezignáltan írogatja majd a nevét mindenki könyvébe. Nos, nem így történt. Már negyed óra múlva zúgolódtak az emberek, hogy jön-e, és hogy hol van már?! Nem is értettem mit vártak, gondoltam, hogy azért nem lesz kevés idő, hogy összekészülődjön. Végül hallottam, hogy egy lány dedikált könyvvel jön a kezében, és beszél a barátnőjével erről. Na, én is megirányoztam a helyet ahonnan a leányzó jött, és tényleg ott beszélgetett Csernus egy nővel, aki gondolom miután aláíratta a könyvet, még jópofizott a dokival egy kicsit. Miután végetért a pár perces csevej, mindenki szedte a sátorfát, és indult útjára, hiszen rajtam kívül lényegében már senki sem volt az előtérben. Így utánamentem a távozó Csernusnak, és a lépcsőről még odaszóltam neki, hogy tudna-e még nekem is dedikálni egyet. Mosolyogva és barátságosan eleget tett a kérésemnek, majd szép estét kívántunk egymásnak. Kedves volt igazán, ennek örültem. De úgy gondolom, nagy botorság volt bevállalni annak a kockázatát, hogy az egyik kedvenc íromról-gondolkodómról kiderüljön, hogy arrogáns, türelmetlen és beképzelt. Hiszen ő is ember. Méghozzá híres ember, és a hírességgel személyiségtorzulás jár, még ha pszichomókus is valaki. Bosszantott, hogy beengedtem a lehetőségét is, hogy csalódjak benne, de szerencsére ez nem történt meg, jó emlék lett végül, és egy "összefirkált" Csernus-könyv. Jó emlék lett az előadás is, ahonnan sokmindent kaptam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése