Feldmár előadás 1.

Bár az előadás témája az "Életunalom, Élettér, Életkedv", ezúttal (legalábbis az első előadás alkalmával) egészen mást hoztam haza, más ragadott meg, mint amit a cím említ. Talán azért, mert úgy érzem, nem unatkozom, így ezek a "problémák", ezek a témakörök kevésbé érintenek meg. Akarom mondani általában nem unatkozom, csak akkor, amikor bele vagyok kényszerítve egy olyan helyzetbe, amiből nem tudok kilépni ha nem érdekel, ott kell legyek minden szempontból, oda kell figyeljek. Kell, kell, kell. Ez a kötelesség szava. A hivatali ügyintézés például egy ilyen helyzet. Nem a várakozás, hanem az, amikor már ott vagyok, papírokat töltök ki, és oda kell (!) figyeljek a részletekre, mert különben jajj. Mondhatnám azt hogy nem teszem? Persze. Viszont annak következményei lesznek: vagy más csinálja meg helyettem ugyanazt amit nekem kellett volna, vagy senki sem teszi meg helyettem sem, és ezért szankcionálnak. Sajnos a felnőtt létnek vannak kötelezettségei.

Az, hogy kötelesség-e látogatnom a felmenőimet, még ha az marha unalmas is, nos az más kérdés. Ez egy olyan ingoványos talaj, amit még csak most próbálok kijárni. Többek között  ebben segítenek azok az emberek, mint például Feldmár is, akik elmondják, hogy ők hogy gondolják az életet, az élet dolgait, akármit, bármit, és én pedig, a hallgatóság, eldönthetem, hogy ezek a gondolatok hogy hatnak rám, hatnak-e rám.

Akkor kezdem is, hogy mi az, ami hatott, hiszen már az előző sorokban bele is merültem egy kicsit a témába. A család.

Feldmár felhozta azt a bibliai intelmet példaként, hogy "Tiszteld apádat és anyádat...". Nem az van benne, hogy szeresd, hanem hogy tiszteld. Feldmár azt mondta, hogy van, hogy nagyon messzire kell menni, hogy tisztelni tudja valaki például a szüleit. Ő kontinensekre távolodott. Van ebben valami. Akitől a legmesszebb mentem, azt hiszem, az anyai nagymamám. Nagyon messzire mentem tőle, nem földrajzilag, hanem úgy a mindennapokban szakadtam el tőle. Most, hogy ilyen formában messze van, már tudok iránta tiszteletet érezni, hogy megszülte és felnevelte anyámat, hogy rólam is sokat gondoskodott. Hogy ezért szeretetet vár cserébe? Vagy ha az nem megy, akkor gondoskodást, vagy azt, hogy dicsekedhessen velem a szomszédságnak, vagy legalább vásároljak be neki néha, hívjam fel telefonon őt, mert ez neki jár? Nos, régen megtettem sokmindent, mert azt hittem, tartozom. Tartozom neki anyám élete, és közvetve az saját életem miatt. De tényleg tartozom-e neki és tényleg szeretnem kell-e (!) őt?! Ez a kell szó mindig ott van, amikor a kötelesség kerül szóba. A kötelesség, ami unalmas, dühítő, bármilyen amilyet nem akarok! A kötelesség és a szeretet vajon összeegyeztethető-e? Elvárható-e az adott szeretet cserébe szeretet? Nem lesz-e cserekereskedelemmé redukáva ez innentől kezdve? És itt jön a képbe a szeretéhség. Amikor a másik akarja, hogy szeressék, bármilyen megfontolásból. Mert életet adott, mert felnevelt, mert tanított, mert bármi. Azért tette ezeket, hogy szeressék? Szeretetből tette? A szeretetéhség szeretet-e? Ejj mennyi a kérdőjel. Folytatom a kérdőjelek sorát: Ki lehet-e mondani (képletesen szólva), hogy nem szeretek valakit, akinek szeretettel "tartozok"?

Bizonyára elítélhet bárki ezért, hogy hogy lehet nem szeretni egy nagymamát például. Mert egy nagymamát szeretni kell! Aki így gondolja, annak csak azt mondom, hogy hajrá, ítéljenek el. Szerintem viszont a szeretetet sohasem lehet egyszerre említeni a kell szóval. A szeretet vagy van, vagy nincs. Belül van-e szeret mások felé, és nem arra gondolok, hogy engem mennyien szeretnek. Talán nem lehet szeretni anélkül, hogy viszontszeretnének? Dehogynem. És most nemcsak a plátói szerelmekről beszélek. Nem lehet-e szeretni egy szülőt, nagyszülőt, ha az nem szerette a gyerekét, unokáját? Úgy látom, hogy lehet. Szomorú az ilyen helyzet, akárcsak a plátói szerelem is az, de el is lehet fogadni, hogy van és kész. Szeretni jó. Ha nem kapom vissza, akkor is jó. A szeretet puszta léte nagyszerű érzés: szeretettel gondolni valakire, a létére, hogy él, hogy olyan amilyen, hogy ismerhetem és gazdagabb lett tőle az életem. Nem kell, hogy viszontszeressen. Ha mégis megtörténik ez, az valami csoda, amit semmivel sem érdemeltem ki, csak megtörtént.