Feldmár előadás 2.

Olyan kérdéseimre kaptam választ, amik meg sem fogalmazódtak bennem eddig. Voltak és vannak is zavaros részei az életemnek, nem is kevés, de most néhány dolog tisztázódott.

A témakör az élettér volt, és ezen az előadáson (is) nagyon sok szó esett az anyáról, az anyai szerepről. Az anya szerepe az élettér kialakítása a gyereknek, ami már a fogantatáskor elkezdődik, ez majd hatással lesz a gyerek felnőtt korára. Nemcsak fizikailag értve élettér, hanem lelkileg is. Hol vannak a határok, mit szabad, meddig lehet elmenni, és ha a határhoz érek, mibe ütközöm. Azok, akiket büntettek, fájdalmat okoztak, mert elértek a határhoz vagy akár túl is léptek rajta, azok félni fognak feszengeni az életterük határait. Azok, akiknél bár határozottan, de úgymond kipárnázva voltak megy ezek a határok, azok mernek próbálkozni, mozogni, nagyobb térben létezni. Ezért van, hogy valaki "kis" életet, megint egy másvalaki pedig "nagy" életet él. Azt hiszem, én az előbbiben éreztem/érzem jól magam. Nagyon féltettek kiskoromban, nagyon éles határokat szabtak, és ugye bejátszott anyám félelme is, amit belémszuggerált. Ő nem merte, nekem sem fog sikerülni (meg se próbáljam). Megpróbálhattam volna a kisképzőt anno, de nem tettem. Azóta sem jutottam napirendre efölött, pedig a döntést én hoztam meg. Az háttér információim, a "támogatás" viszont a családból jött: úgysem fognak felvenni - mondta az anyám. Nem mertem megpróbálni. Azóta sokmindent megpróbáltam, amit nehezen tettem meg a félelmeim miatt, és úgy alakult, hogy a legtöbbjük sikerült. Nagyon alacsonyra teszem a lécet, hogy biztosan át tudjam ugrani, mégis, ezek a kis sikerek is nagyszerű dolgok az életemben, mert tudom, hogy dönthettem volna úgy is, hogy nem próbálom meg. Az utolsó ilyen "nagy" döntésem/kihívásom az autóbérlés külföldön, friss jogsival. Mivel nem igazán mértem fel ennek a jelentőségét, súlyát a számomra, így mindent úgy szerveztem, hogy ha majd ott leszek az autókölcsönzőben, minden rendben legyen, és megkapjam a kocsit, hogy mobilisak legyünk a nyaralás alatt. Aztán eljött a nap, mikor tényleg minden összejött ebben a témakörben, és a kezembe kaptam a slusszkulcsot. Azt hiszem, titkon reméltem, hogy mégis valami közbejön, hogy azt tudjam mondani, hogy hát hiszen én mindent megtettem, de így alakult ugye... Mégis, hosszas szorongás és rémálmok után a volán mögé ültem, és kisebb-nagyobb botlásokkal ugyan, de vettem az akadályt, és párommal együtt megúsztuk épségben. Nagyon sok időt "vesztettem" el a szorongással, azzal, hogy jövőbeni meg nem történt balesetekkel riogattam magam. A legdurvább része az egésznek az a küzdelem volt, hogy feldogozzam, hogy kedvesem életéért is felelős vagyok: ha hibázom, akár meg is halhat. Ha én meghalok, megsérülök, hát... béna voltam, így jártam. De ha vele valami baj esik, ha figyelmetlen vagyok, ha a rutintalanságomból teszem őt tönkre, akkor mi lesz? Nem lett semmi szerencsére és már nem is agyalok azon, hogy csak szerencse volt-e vagy tényleg tudtam már annyira vezetni, hogy ez így alakuljon. Sokat tanultam magamról ezalatt, és anyám magatartása, gondolatmotívumai visszaköszöntek bennem. Utáltam őket! Talán ez is motivált, hogy tovább lépjek, hogy megpróbáljam, hogy bebizonyítsam, hogy én meg tudom tenni, még ha borzalmasan rettegek is tőle.

A ma esti előadáson jó kérdések voltak, és nagyon-nagyon sokat kaptam a válaszokból is. A konkrét kérdések most nem is annyira, fontosak, inkább a gondolatok, amiket kaptam belőle. A válaszok. A saját kérdéseimre.

A megbocsájtás témaköre nagyon megérintett. Hogyan lehet megbocsájtani valakinek. A kérdés: meg kell-e? A megbocsájtásnak nem lehet akaratlagosan történnie. Van, hogy nem történik meg, hiába mondogatom magamnak, hogy én megbocsájtottam, ha nem így van. Ez nem kötelező. És megint itt jön a nagyim a képbe, és ma arra a kérdésemre is választ kaptam, hogy miért szakítottam meg vele az összes kapcsolatomat. Azért, mert nem bocsájtottam meg neki. Nem mintha bocsánatot kért volna, bár lehet hogy ünnepélyesen elrebegett valami magasztos valamit, amit bocsánatkérésnek szánt, de aztán ugyanazzal a levegővétellel meg is semmisítette azt a következő mondatával. Nem bocsájtottam meg neki se azért, amit anyámmal művelt, ahogy nevelte, ahogy nem szerette őt, se engem igazán... és konkrét dolgokat sem bocsájtottam meg neki. Ez nem azt jelenti, hogy hurcolom magammal ezeket, mint ólmos súlyokat, hiszen eszembe se jutnak, nem hatnak az életem mindennapjaira, kivéve mikor számonkérik rajtam, hogy miért nem látogatom őt. Vagy amikor ő próbálja számonkérni rajtam ugyanezt. Hát ezért. Nem bocsájtottam meg neki, és bevallom, nem is érzem szükségét. Ha szükségét érezném, akkor megint beúszna a képbe a "kell". Hát nem kell. Kell a fenének. Nem hiányoznak az életemből a harcok, hazugságok, manipuláció eltűrése, elég volt. Jó ezekre a dolgokra kívülállóként tekinteni, egy mondatra, aminek a végén ott a pont. Semmilyen lelkiismeretfurdalást nem érzek emiatt. Nagyim megmaradt egy a szememben egy nő, aki világrahozta az anyámat, és ezért tiszteletet érdemel. A távolból.

Aztán szóba került a szülés kérdése. Még mindig nem tervezek gyereket szülni. Azaz nem is, ez rossz szó. Nem érzek késztetést gyereket szülni. Ennyi. Kedvesem és a saját génkészletem továbbörökítését illetően kétségtelen, hogy én lennék a legbüszkébb egy ilyen kombinációnak, de nem erről van szó. Ezt a témát már kifejtettem. Viszont érint a gyerekvállalás, hiszen baráti körben, családban csak jönnek és jönnek a babá, hiszen pont abban a korosztályban vagyok, ahol ez "időszerű". Ma sok dolgot megértettem. Például a szülés női varázslatát. Dia barátnőmet is értem már, amikor azt mondta, hogy a szülésénél nők legyenek csak. Az apás szülés még mindig vonzó számomra, de ez ugye kétszereplős dolog. Feldmár elmondta, hogy régen a szülésnél jelen volt a leendő anyuka, a bábanők, és az apuka csak addig maradt jelen, amíg a szülés konkrétan meg nem kezdődött. Akkor elbúcsúzott, kiment a helyiségből őrizni a bejáratot. A nők ösztönszerűen tudnak szülni állítólag, és ezt el is hiszem. Én is tudnék. Ez biztos. Hogy fájna-e? Pokolian. De valamiért ez mindig is működött a történelem során egészen addig, amíg jöttek a férfi orvosok, lefektették a nőt a hátukra, hoz ezzel biztosítsák az orvosok a saját kényelmüket, és ezzel át is vették az irányítást ebben a női dologban. A bába, a szülő nő már csak másodlagos, harmadlagos szerepet töltött be a gyerek megszületésénél. Feldmár szerint minden férfi féltékeny a nőkre a szülés varázslata miatt. Minden ember nőtől születik és nem férfitól. Ezt a férfiak nem tudták eddig kieszközölni. Ígyhát inkább átvették ebben a témakörben a hatalmat, és például belekényszerítik a nőt egy olyan pózba a szüléskor, ami teljes mértékben természetellenes. Aztán a kórházi eljárásokkal pedig nemhogy az anya szüléshez való természetes képességét gátolják, hanem az újszülöttet is traumatizálják, mikor a világrajöttekor elszakítják az anyától, a megnyugtató testmelegtől és szívhangtól, majd pedig csak a rideg és kellemetlen vizsgálati procedúrák után adják oda az anyának.

A másik ehhez kapcsolódó témakör pedig az apák szerepe volt. Feldmár szerint az apák általában csak később lépnek a képbe, amikor a gyerek már beszél. Amikor a kapcsolatom elején pontosan ugyanezt mondta a kedvesem, egyszerűen csak felháborodtam ezen. Pedig csak őszinte volt velem, és én nem értékeltem ezt. A gyerek csecsemőkorában teljes mértékben az anyjától függ. Az anya teste tápálja, melegíti, nyugtatja, ringatja a babát. Persze, az apa is képes rá, hogy megnyugtassa a gyereket, hogy álomba ringassa, de nem az apa szívverését hallgatta a baba még az "érkezése" előtt. Egy furcsa gondolattal is találkoztam ennek kapcsán: Feldmár szerint, ha a gyerek nem kapja meg a szeretet az anyától, csak utána keresi az apánál. Nem mondom, hogy ez marhaság, csak még emésztem a gondolatot. Egy kicsit ízlelgetem még mielőtt eldöntöm, lenyelem vagy kiköpöm. Visszatekintek a családomra, a szüleimre, hogy mennyire szerettem apumat. Ez nagyon tisztán ott volt mindig bennem, mindig is nagyon szerettem apumat. Anyámat is szeretem, de az nem volt mindig ennyire egyértemű és megdönthetetlenül kristálytiszta, és néha még most is ambivalens.

Esett még szó másról is ma, az életről, halálról, bátorságról, gyávaságról. Ezekről majd később talán írok, mert ezek is megérintettek, csak már nincs erőm leírni őket. De ott nyüzsögnek a fejemben. Most nyugovóra térek, lehalkítom a nyüzsgést, ha sikerül, talán még meg is tudom szüntetni, és a holnapi előadásra már úgy fogok érkezni, hogy sokminden letisztul a maiból.