Babalélek

Babalátogatáson voltam tegnap. Megnéztem unokabátyám piciny fiát, Bálintot. Tündéri kis csemete, igazi kismanó. Azt nem mondanám, hogy angyalarcú baba, de hát családunk melyik tagja az? :) Alkalmam volt megismerni a nyűgösebb oldalát is a kissrácnak, sűrűn eszik, és ha nem kapja meg időben a kaját, ha egy pár percet is várnia kell rá, mert mondjuk hűl a víz, akkor már bömböl is torka szakadtából. A kis feje belilul a nagy erőlködésben, de a hangszálai bírják a strapát. Ezt a műsort végighallgatni egy-egy látogatás alkalmával lényegében semmi. Együtt élni ezzel viszont durva lehet. Anyukája nagyon fáradt volt, gondolom kevés jut neki az alvásból a kis csöppség mellett. Amint megkapta a várva-várt kajcsit, máris bedobta a szunyát. El is kezdődött a családi csevegés, közben a házigazdáink a házi pizzával szorgoskodtak. Egyszercsak oltári nagy bömbölésre lettünk figyelmesek, Bálint felébredt. Mivel mindkét szülő el volt foglalva, bekukkantottam, és hát megpróbáltam lecsillapítani a gyerkőcöt. Nála eddig bevált az a módszer, hogy valami újdonságot lát/hall, és abbahagyja a bömbölést pár másodpercre. Aztán megunja a látottakat/hallottakat, és újra kezdi. Nos, ebben az esetben ez a módszer sem segített, mert nem hallotta a zenét a saját bömbölésétől, és mivel egy pillanatra sem nyitotta ki a szemét, így nem látta, hogy idétlenkedek a játékaival az orra előtt. Így hát, mivel már előzetes engedélyt kaptunk a baba felvételére, így kiemeltem Bálintot a kiságyból, és magamhoz öleltem. Azonnal lecsillapodott, rákezdett a szuszogásra, és miután pár perce már mélyen aludt a karjaimban, óvatosan visszatettem az ágyikójába. Nem ébredt fel, és az ottlétünk alatt szépen aluszkált tovább. Hihetetlenül jó érzés volt, hogy sikerült elaltatnom a kisbabát. Alighanem szerencsém volt, de akkor is, szuper volt! Unokahúgom is ott volt mellettem, de fura mód ő nem akarta megfogni a picit. Biztosan félt tőle, hiszen olyan pici még, olyan törékeny. Ez mind igaz: de olyan finom babaillata van!!! :D A barátaimnak köszönhetően már nem félek a babáktól, attól hogy bármi bajuk esne a karomban. Fejecskét megtámaszt, popsit a másik karral, és máris mehet a baba a mellkasra szuszogni, gügyögni vagy akár bömbölni, ha ahhoz van kedve. Nagyon szeretek babázni, mindig is elvarázsoltak ezek a picik, azt hiszem ez az érzés nem feltétlenül jár együtt az anyaság gondolatával, hiszen így vagyok velük már mióta az eszemet tudom. Ezek a kis csöppségek még őszinték, nem tanultak meg hazudni, se érdekből cselekedni, se kételkedni, a rosszindulat is távol van még tőlük, bármi, amit teszek, mondok, elronthatja ezt, és bevallom, néha megszeppenek ezektől a friss lelkektől, csodálattal tekintek rájuk. :)