Életkedv, ez volt a témája a mainak. Azzal vezette be Feldmár, hogy gondolkozzunk el rajta, ha eljönne ma értünk a Halál, hogy magával vigyen, milyen okot mondanánk neki, ha még maradni akarunk. Lényegében ez az életkedv, mikor van oka az életemnek, mikor motiválva vagyok valamiért. Ha beteg valaki, akkor hamarabb/nagyobb valószínűséggel gyógyul meg, ha valamit még szeretne tenni az életében. Példákat mondott Feldmár a páciensei közül. Volt egy antropológus, akinek néhány hónapot "jósoltak az orvosok", rákos volt. Éppen egy könyvet szerett volna megírni, és félt, hogy nem tudja majd ennyi idő alatt befejezni. Segítséget kért hát a lányától, hogy legyen a szerzőtársa, hogy időben befejezhessék a munkát, amiről úgy gondolta nagyon fontos, hogy még az életében elvégezzen. Így is lett hát, elkezdtek dolgozni, és az orvosok a következő vizsgálatnál megállapították, hogy a rákos sejtek nem szaporodtak tovább, lappangó fázisba kerüt a betegsége. Elkészült a könyv, postára adták a kiadónak, majd pedig pár hét múlva meghalt. Életben maradt addig, amíg véghez nem vitte, amit akart. Másik, ugyancsak rákos beteg, miután diagnosztizálták a betegségét, találkozott élete szerelmével. Ekkor keresték fel Feldmárt, és segítséget kértek tőle, mert nem akart meghalni a beteg. Sajnos mégis meghalt, hiszen már kialakult nála a kór, akkor, mikor nem akart élni. Majd pedig lett értelme az életének, de ekkor már túl késő volt. Emellett megemlítette azt is Feldmár, hogy a rákkal kapcsolatban nem szabad 100%-ban a pszichés tényezőt okolni, mint a betegség forrását, hiszen beleszólhat a genetikai hajlam vagy egyéb környezeti tényezők. Különben is, ha egy rákos beteg embernek azt tagaljuk, hogy miért is alakult ki a betegsége, hogy mennyiben járult ehhez ő, akkor lényegében a prédát hibáztatjuk. Azt hiszem, ez más betegségekre is igaz lehet. Nálunk a családban hajlam az agyvérzés. Egyrészről bejátszik a rossz érrendszer, tehát a genetika, másrészről viszont a mentalitás. Azok a családtagjaim, akiket ismerek, és tudom hogy agyvérzést kaptak, amennyire tudom konfliktuskerülő volt mind. Utálták a vitát, veszekedést, inkább behódoltak, látszólag igazat adtak a másik félnek, csak hogy ne legyen háborúzás. Ám ott volt az igazságérzetük persze, és az, hogy nem tudták kiengedni a feszültséget. Alighanem ez is hozzájárulhatott a betegségükhöz. Apum is agyvérzésben halt meg. A második agyvérzése után csak két hetet jósoltak neki az orvosok. Ekkor tette le a cigit végleg. Anyum gyógyteákkal kezelte, és elkezdett gyakrabban főzni. Addig is imádott a konyhában sürögni-forogni, de innentől kezdve csak úgy ontotta magából az újabbnál-újabb recepteket, amiket sajnos sohasem rögzített papíron. Mindenestre ez lett az élete: a főzés. Emlékszem, mikor hazalátogattam, köszönés után/helyett rögtön azt kérdezte: mit eszel? Mint egy nagymama :) Akkor még azt hittem, ez csak a gondoskodás, de mostmár úgy gondolom több volt ez: életkedv. Amikor megkapta a harmadik agyvérzését, és az intezniv osztályon feküdt, már nem volt magánál. De néha még beszélt. Főzött. Azt hiszem akkor is főzött. A sót kérte például, és én alighanem annyira meg voltam rémülve az egész szituációtól, hogy elveszítem az apumat, hogy nem láttam meg ennek a szépségét: ott feküdt a kórházban, alighanem kurva szarul lehetett, de még akkor is csak főzött. Ez így, utólag visszagondolva rá, elég szép momentum, még ha összességében szívszorító. Aztán meghalt. Igazságtalannak éreztem, hogy meghal az apám. Hogyan történhet ilyen?! Miért velem?! Aztán eltelt sok év, és mostmár komolyan átérzem, hogy nincs ebben semmi meglepő, hiszen mindannyian meghalunk. Nem mintha ez vígaszt jelentene apum hiányában, mégis, már nem érzem olyan igazságtalannak. Remélem szép élete volt, ezt csak ő érezhette igazán.
Itt vagyok én, ki tudja meddig fogok élni, de még élek. Hogy mit mondanék a Halálnak, ha értem jönne most? Miért maradjak életben? Semmi konkrét célom nincs, nem akarom életem műalkotását létrehozni, különösebben sehová se vágyom a világban, ami miatt mindenképpen életben szeretnék maradni. Azt hiszem a szeretés miatt. Szeretek szeretni. Szeretek olyan emberek közelében lenni, vagy olyan emberekre gondolni, akiket szeretek. Önző, mi? :) Vajon elég indok lenne ez a Halálnak az ideiglenes távozásra? Vagy mindenképpen be kéne szerezzek ehhez egy Láthatatlanná tévő köpenyt? :) Hogy félek-e a haláltól? Hogyne. Nemcsak azért, mert nyomasztó gondolat, hogy nem tudom mi van utána, hogy talán a teljes megsemmisülés, a nagy SEMMI. De az is nyomaszt, hogy itt kéne hagyjam az életet. A létezést, a lélegzést, az érzékelést: a szép színeket, formákat, jó ételeket, finom illatokat, a simogatást, a szexet, a jó zenét, a filmeket, mindent amit szeretek és nem utolsó sorban akit szeretek! Szeretem őket és szeretem őket szeretni. Az, hogy ezt megtehetem, hogy élvezhetem az életet, az egy csoda. Minden nap egy csoda. Van egy dal, ami ezt annyira-de-annyira kifejezi. Ez:
Az életkedv kapcsán persze előjött a depresszió kérdése. Az egyik kérdező is felett egy ezzel kapcsolatos kérdést: hogyan hozhatunk ki valakit a depresszióból. Feldmár azt mondja, hogy akinek nincs kedve élni, résztvenni az életben, csak van, az olyan, mintha megsértődve behúzódna a sarokba, és csakazértis, bosszúból ott maradna. Életkedvet nem adhatunk a másiknak, maximum beszélgethetünk vele, jelen lehetünk. Ha a segítő megpróbál ennél tovább menni, akkor csapdába kerül, mert bár nem tud segíteni, de ott marad, és folyton falakba ütközik. Voltam ilyen helyzetben. Próbáltam segíteni, de úgy érzetem, hogy a másik kéreti magát. Szar ezt így kimondani, de mégis ezt éreztem. Kérte a segítségemet, de nem nyílt meg nekem. Ott ragadtam egy lehetetlen helyzetben, amiben tehetetlen voltam, a másik pedig nem túl jól leplezett dühhel reagált arra, hogy nem tudja megfogni a segítő kezet, hogy nem tudom őt kirántani ebből. Engem meg felbosszantott a dühe, amit én lepleztem le, és felbosszantott a tehetetlenségem is. Az egész helyzet. Ígyhát továbbálltam. Először csak azt hittem én is, a másik fél is, hogy nem volt elég idő, hogy több kell, de én nem akartam több időt erre, és sajnáltam az addig elvesztegetett időt is. Nincs idő. Akkor nincs, ha nem haladunk sehova, ha szenvedek, ha rossz, ha menekülnék, akkor az az idő elpazarolt, elvesztegetett, és dühítően értékes, mert elrabolták tőlem. Önző gondolat, mi? Az azért sokszor jár a fejemben, hogy a depresszió hogyan alakul ki, mik a fizikális (hormonális) okai. Hiszen gyógyszerekkel nagyon jól kezelhető. Tüneti kezelése-e a gyógyszeres kúra a depressziósoknál vagy tényleg helyreteszi az illetőt? Apai nagyim mániás depressziós. Szeretem őt, mégsem értem igazán a betegségét. Szembesültem a hullámhegyeivel-hullámvölgyeivel, azzal is, milyen "csodákat" művelnek a gyógyszerei, a hangulatjavítók, az ingadozást tompító szerek, mégis... nem értem. Attól félek, néha nekem is vannak ilyen ingadozásaim. A hullámhegyekben, amikor nagyon szeretek élni. Nemcsak 100%-ig, hanem már túlcsordulok tőle, annyira. Aztán a hullámvölgyek, amikor minden rossz, a viselkedésemmel minden rosszat bevonzok, nincs semmihez sem kedvem. Nemcsak tevékenységekhez, hanem úgy a létezéshez. A levegővétel automatikusan jön, a testem gondoskodik az életben maradásomról, mégis, én passzív vagyok érzelmileg úgy, mintha nem is élnék. Ilyenkor magamat sem értem. Nem hiszem, hogy ez mániás depresszió, de nem is tervezek orvosi segítséget kérni, mert nem bízom az orvostársadalomban, nem kérek abból, hogy pusztán profitorientált okokból diagnosztizáljanak nálam akármit, hogy gyógyszerfogyasztó legyek. Azt hiszem, minden embernél vannak ilyen ingadozások, helyén kell őket kezelni. Én sokszor tudatosítom, hogy ez most túl sok: nagyon lent vagy nagyon fent vagyok. Persze, fent lenni jó, de az is jó, ha tudom, hogy ez sok, ez több, mint amit elbírnék hosszú távon. A lenti szakaszokat pedig ugyanezzel a tudatossággal vegetálom ki. Végülis csak egy-egy napról van szó, ez bármely átlagember életében jelen van: amikor "rossz napom van" vagy "jó napom van".
Nade elkanyarodtam a témától egy kissé. Az egyik kérdező kifejezte, hogy milyen rossz ez a világ, mennyi szörnyűség van benne. Feldmár erre azt a példát hozta fel, hogy aznap, mikor ebédelt egy barátjával, arra gondolt, hogy milyen hálás azért, hogy ő itt ehet finom ételt, jóllakhat, míg számos helyen a világban éheznek. Attól nem lenne jobb az éhezőknek, ha ő se enne. Inkább hálát ad azért, hogy ő ehet. Hasonló hálát érez minden nap végén, hogy még mindig él. Amikor nem történik semmi rossz aznap, ő hálás. Azt mondta magáról, ő pesszimista, és nap-mint-nap érik ilyen szép érzések emiatt. Az optimista pedig nyilván rengeteget csalódik az életében. Máskülönben pedig el kell fogadni a világot ahogy van, még ha nem is jó minden.
Megint szóba került az, hogy olyan emberekkel vegyük körbe magunkat, akikkel jól érezzük magunkat. Felsorolt három pontot valami gondolkodótól, de most nem jut eszembe, kitől. Szóval 1.) Én reprezentálom a saját vágyaimat, hiszen én érzem őket. 2.) Ha csak ezt teszem, akkor önző vagyok. 3.) Ha nem most, akkor mikor? Ha lépten-nyomon csak mások elvárásainak teszek eleget, akkor láthatatlan vagyok, nem ismeri senki sem a vágyaimat, akkor biztonságban vagyok. Ha képviselem a vágyaimat, az az őszinteség. Az veszélyes, ilyenkor belépnek az életbe az ellenségek. A kérdés, hogy jó-e láthatatlanul élni. Ennek a megfelelési kényszernek volt egy másik példája is, amikor valaki már önmagának volt a zsarnoka. Addig "uralkodtak", zsarnokoskodtak felette, amíg szokásává nem vált saját maga belekényszeríteni magát mások elvárásaiba. Nem meglátni, megélni, érezni a saját vágyait, hiszen a másik vágya, akarata előbbre való. Így mindenkire lesz ideje/energiája, csak önmagára nem. Ezzel kapcsolatban még meg lett említve a zsúfolt és az "üres" élet is, bár ez lehet hogy a második előadáson hangzott el... nem tudom, mindegy. Szóval ez olyan, hogy amikor valaki úgy érzi, hogy semmire sincs ideje, akkor alkalmazza a következő szabályt: "ha kételkedsz, mondj nemet". Bármilyen programra várnak választ, ha nem vagyok benne biztos, hogy akarok-e menni, akkor nemet mondok. Így kitisztul az életem, lesz időm újra, elmúlik a folytonos rohanás, egy kicsit lelassulhatok. Ez a zsúfolt élet nagyon jellemző rám. És nemet mondani a dolgokra, úgy érzem, nagy bátorság kell hozzá. A kötelezettségekre kell a leginkább bátorság, hogy nemet mondjak: például azt mondani anyámnak, hogy most nem megyek vele bevásárolni. Odaadom a pénzt rá neki, de nem megyek vele. Aztán nemet mondani azokra a programokra, ami még jó is lehet. Nos, itt azért könnyebb nemet mondani, hiszen ha már kétség merült fel bennem, akkor az akár ignorálható is, és még bűntudatom sem lesz. A módszer másik felől is alkalmazható, amikor túl sok az idő: "ha kételkedsz, mondj igent", de ez a verzió nagyon nem érvényes rám. :) Túl sok idő?! Unatkozni? Ugyan már...
Megint eljutottunk odáig, hogy túl rövid az élet a kötelességekhez, ahhoz, hogy ne a saját vágyaimat képviseljem, ha ne a saját boldogságomat éljem meg. Maximálisan egyetértek. Oh, hogy ez mekkora önzőség? Az hát. Na és?! Az, hogy ne bélyegezzenek meg az önző jelzővel, nem ér annyit, hogy olyan dolgokat tegyek önszántamból, amiket ha lenne egy kis bátorságom nemet mondani rájuk, akkor biztosan kihagynám az életemből. Ehhez is bátorság kell, mint ahogy bátorság kell a szeretet adásához és elfogadásához is, a boldogsághoz, az élethez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése