Álmomban

Álmomban ismét találkoztam Apával. Nem láttam őt, csak éreztem a jelenlétét. Bár minden ésszerűséget nélkülözött a "tény" hogy ismét itt van velem, elhittem. Pedig tisztában voltam a helyzet lehetetlenségével, legalábbis csak tompán. Mégis ott volt, és a jelenléte sokkal biztosabb volt annál, mint az a fájdalmas tény, hogy a halott szeretteink nem szoktak visszatérni. Neki mégis sikerült és ezen egy percig sem töprengtem hogyan... Ezekben az álmaimban mindig rettegek attól, hogy mi van, ha ez az állapot csak ideiglenes, ha mindjárt elmúlik és ismét nem lesz velem. Ez a félelmem közel olyan erős, mint az örömöm, hogy ott van. Aztán felébredek... Ez az érzés azon "ugye-megmondtam-érzések" egyike, aminek egyáltalán nem örül az ember. Egész idő alatt éreztem hogy elmúlhat. Nem hiszek az álomfejtésben, nem akarom elemezgetni az álmomat, nem is azért írtam le. Csak egész nap ez járt a fejemben, és mindig, mikor ezt álmodom, másnap a hatása alatt vagyok. Jól esett leírni, ha már nem tudok róla beszélni.