Hazafelé sokat töprengtem egy gondolaton, aztán többször is körbejártam a témát, eljutottam erre-arra, majd végül sehovase. Na ennek se füle, se farka, lehet hogy nem is lesz.
Az egész ott kezdődött, hogy hazafelé mögöttem jött egy pár, ahol a férfi nyomatékosan osztotta az észt a nőnek. Nem tudtam nem odafigyelni, mert még a méterekkel távolabb haladók is tisztán hallhatták az elhangzottakat. A férfi tehát az ecsetelte, hogy az egész élet egy nagy harctér, és valójában vagy megtanulsz harcolni, vagy vesztes maradsz. Ha megtanulsz harcolni és győzni, akkor sok év múlva már észre sem fogod venni hogy harcolsz, mégis győzöl... satöbbi, satöbbi...
Ahogy távolodtam a pártól és halkult a monológ, egyre csak hangosabbak lettek a gondolatok, amiket ez a pár mondat ébresztett.
Az első gondolatom az volt, hogy minimálisan sem értek egyet, hiszen minek harcolni, milyen az az élet, amiben folyton-folyvást fegyvert kell ragadni és küzdeni-küzdeni, amíg csak a duracell nyuszi bírja. Szerintem borzalmas lehet az az élet, ami pusztán a harcról szól, az érdekérvényesítésről, az önmenedzselésről, mások eltaposásáról megmiegymás. Hiszen ha már harcról van szó, akkor mindig van egy győztes és egy vesztes. De miért kéne folyton harcolni? Mindig lesz ellenség? Hiába vannak a pártomon embertársaim, az csak azt jelenti, hogy egy csapatban harcolunk egy másik haderő ellen? Nem, ezt nem akarom elfogadni, hogy ebből álljon az élet, ez legyen a fejlődés kulcsa.
Aztán egy kicsit azon is elgondolkoztam, hogy vajon én mennyire kerülöm a harcot? Vajon nem érvényesítem az érdekemet ha kell? Hiszen annyi mindent megkaptam már, ami nem hullott csak úgy az ölembe, hanem amiért ügyeskedni kellett, helyt kellett állni, küzdeni kellett. És máris ott tartok, hogy én is harcolok. Bizony én is nap-mint-nap megvívom a saját életem kis harcait, mégsem érzem azt, hogy erre épülne minden... Talán már annyira megszoktam, hogy észre sem veszem őket? Szomorú lenne, mert akkor én is csak olyan gátlástalan majom lennék, akik annyira irritálnak. Talán az is vagyok. Bár szoktam kompromisszumokat is kötni, esetleg félreállni, mégis ha valami igazán fontos, akkor nem teszem. Harcolok én is.
Furcsa ez a téma, mert rávilágított arra, mennyire nem ismerem magam ezen a téren. Természetesen van egy képem önmagamról, ami vagy fedi a valóságot vagy nem igazán. Sajnos attól félek, sokszor az utóbbi.
Azt hiszem elég is volt most belőlem, rengeteg a kérdőjel, tele van kusza gondolatfoszlányokkal a fejem, hosszú volt a mai nap, szóval most fogok egy jó kis könyvet, aztán elteszem magam holnapra.
Az egész ott kezdődött, hogy hazafelé mögöttem jött egy pár, ahol a férfi nyomatékosan osztotta az észt a nőnek. Nem tudtam nem odafigyelni, mert még a méterekkel távolabb haladók is tisztán hallhatták az elhangzottakat. A férfi tehát az ecsetelte, hogy az egész élet egy nagy harctér, és valójában vagy megtanulsz harcolni, vagy vesztes maradsz. Ha megtanulsz harcolni és győzni, akkor sok év múlva már észre sem fogod venni hogy harcolsz, mégis győzöl... satöbbi, satöbbi...
Ahogy távolodtam a pártól és halkult a monológ, egyre csak hangosabbak lettek a gondolatok, amiket ez a pár mondat ébresztett.
Az első gondolatom az volt, hogy minimálisan sem értek egyet, hiszen minek harcolni, milyen az az élet, amiben folyton-folyvást fegyvert kell ragadni és küzdeni-küzdeni, amíg csak a duracell nyuszi bírja. Szerintem borzalmas lehet az az élet, ami pusztán a harcról szól, az érdekérvényesítésről, az önmenedzselésről, mások eltaposásáról megmiegymás. Hiszen ha már harcról van szó, akkor mindig van egy győztes és egy vesztes. De miért kéne folyton harcolni? Mindig lesz ellenség? Hiába vannak a pártomon embertársaim, az csak azt jelenti, hogy egy csapatban harcolunk egy másik haderő ellen? Nem, ezt nem akarom elfogadni, hogy ebből álljon az élet, ez legyen a fejlődés kulcsa.
Aztán egy kicsit azon is elgondolkoztam, hogy vajon én mennyire kerülöm a harcot? Vajon nem érvényesítem az érdekemet ha kell? Hiszen annyi mindent megkaptam már, ami nem hullott csak úgy az ölembe, hanem amiért ügyeskedni kellett, helyt kellett állni, küzdeni kellett. És máris ott tartok, hogy én is harcolok. Bizony én is nap-mint-nap megvívom a saját életem kis harcait, mégsem érzem azt, hogy erre épülne minden... Talán már annyira megszoktam, hogy észre sem veszem őket? Szomorú lenne, mert akkor én is csak olyan gátlástalan majom lennék, akik annyira irritálnak. Talán az is vagyok. Bár szoktam kompromisszumokat is kötni, esetleg félreállni, mégis ha valami igazán fontos, akkor nem teszem. Harcolok én is.
Furcsa ez a téma, mert rávilágított arra, mennyire nem ismerem magam ezen a téren. Természetesen van egy képem önmagamról, ami vagy fedi a valóságot vagy nem igazán. Sajnos attól félek, sokszor az utóbbi.
Azt hiszem elég is volt most belőlem, rengeteg a kérdőjel, tele van kusza gondolatfoszlányokkal a fejem, hosszú volt a mai nap, szóval most fogok egy jó kis könyvet, aztán elteszem magam holnapra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése