Lehúz

Azt mondják, egyszer fent, egyszer lent. Most lent vagyok. Napok óta egyre lejjebb kerülök, és már nagyon várom az átlendülést, hogy jobb legyen, hogy ismét jelen legyek a saját életemben, ne csak árnyékként kövessem az eseményeket, amik megtörténnek, én pedig kapkodom a fejem anélkül, hogy időm/energiám lenne reagálni. Már azzal is lejjebb húzom a hangulatomat, hogy ezen töprengek és energiát vesztegetek rá. Mintha dagonyáznék a sárban, és mivel újra-és-újra visszatérek, így gondolom nem is olyan rossz dolog ez, máskülönben nem tenném. Minden negatív érzés, amit el tudok képzelni, megfordult bennem mostanság. Eleinte azt képzeltem, hogy a környezetem negatív, és a körülöttem lévő negatív emberek húznak le az ostobaságukkal, irigységükkel, kicsinyességükkel, dühükkel, keserűségükkel... és még sorolhatnám. Aztán rájöttem, hogy alighanem én vagyok ezeknek a negatív érzelmeknek a valódi birtokosa, felejtsük el azt, hogy hogy került hozzám, hogy csak reagálok-e a környezetem „rezgéseire” vagy magam termelem ki ez a sok "szép" dolgot, de jelen vannak bennem, nem hagynak élni, élvezni az életet. Legsűrűbben azon kapom magam, hogy már megint áldozatnak látom magam, okolok mindenkit és mindent a saját lehangoltságom és ingerültségem miatt. Most is milyen jó lenne puffogni egy kicsit, ujjal mutogatni, dühömben ordibálni vagy csak összekuporodni egy sarokban, elbújni egy kicsit a világ elől ami olyan kegyetlennek és ridegnek tűnik ilyenkor, sírdogálni egy kicsit egyedül. Ha ebben a hangulatban visszatekintek a közelmúlt eseményeihre, szinte csak a negatív dolgokra fogok emlékezni, ezzel is lejjebb húzva saját magamat. Mert sajnos ez történik. Saját magamnak okozok fájdalmat, nehézségeket és egy olyan szűrön keresztül tekintek a világra, amiből szinte csak a negatív dolgokat engedem át, azokra reagálok. A saját ostobaságom, irigységem, kicsinyességem, dühöm és keserűségem mocsarában hempergek, és persze azokkal az emberekkel „bulizok” itt, akik ugyanebben a mocsárban tengődnek. Olyan könnyű rosszul reagálni a rossz behatásokra. Olyan könnyű és kényelmes áldozat szerepében díszelegni, panaszkodni, nyafogni és egy percre se nézni fel. Eközben persze az élet veszettül nehéznek tűnik, harc minden perc. Akkor miért csinálom? Lehetek-e objektív saját helyzetemmel kapcsolatban, vagy csak önámítás az egész? Amikor átlendülök a nehezén, hirtelen olyan egyszerűnek tűnik az egész, olyan nagy ostobaságnak tűnik az elmúlt néhány nap ott a mélyben, a mocsárban, hogy már-már komolyan sem veszem a dolgot, hiszen vége, ismét jól vagyok, jelen vagyok, élek és örülök is neki. Ott fent, a magasban minden egyszerű, világos és szép. Nem is értem, miért csúszok le olykor. Talán elfelejtek odafigyelni hogy fenn maradjak? Azon gondolkozom, hogy mások is küzdenek-e ezzel a dologgal. Hogy azoknak a kellemetlen embereknek is vannak-e jobb napjaik, akikre a rossz napjaimon reagálok. A magaslatról is látok rossz passzban lévő embereket, de olyan távol vannak, és nem is engedem közel magamhoz őket, inkább távolabb megyek, taszítanak. Olyan jó lenne, ha alkalmas lennék rá, hogy segítsek rajtuk. Hiszen biztos, hogy ők is vannak néha fent, csak éppen nem jókor találkoztam velük. Aztán ott vannak a barátaim, szeretteim. Nekik is vannak rossz napjaik és fogalmam sincs, képes vagyok-e rá, hogy egy kicsit könnyebbé tegyem az életük mélyebb szakaszát. És ugyanez fordítva, mikor náluk minden rendben, nálam meg semmi sincs jól. Vajon melyikünk fog reagálni a másikra? Melyik fél az erősebb, melyik irányba könnyebb mozdulni? Mitől függ ez? Szeretet? Empátia? Önzőség? Vagy ezek a ciklusok így is - úgy is bekövetkeznek, maximum csak tompíthatjuk őket azzal, hogy hatunk a másikra a másik póluson? Sokan, sokfélét mondanak. Túl sok a gondolkodó, a spirituális tanító, azok az emberek, ahogy valamiféleképpen értelmezik az életet, és elmondják a nagyvilágnak ők hogy látják. Örülök, hogy vannak ilyenek, és néhány pillanatra képes vagyok mindegyiknek igazat adni, aztán rájövök, hogy mindegyik egy kicsit más. Ez az ő életük, az ő gondolataik, érzéseik, nem a sajátom. Nekem is lesznek válaszaim egyszer többek között ezekre a kérdésekre is. Egyszer biztos hogy sok kérdésemre választ kapok majd, és talán még több kérdés felmerül majd bennem, amire keresni fogom a választ. Most egy kicsit elcsendesedek, elengedem a kérdéseimet, nem rágódok, nem töprengek, próbálok csak lenni. Értékelni pusztán azt, hogy vagyok, élek, és nem várni annyira a jobb napokat.