Gondolatok

Leírok néhány gondolatot, amit a tegnap esti Csernus Imre előadásról magammal hoztam. Egy részük majd eltűnik, torzul, összeolvad más gondolatokkal, a sajátjaimmal, de most még nagyjából frissen le tudom írni. Sokmindenben megerősítést kaptam, ám kaptam új gondolatokat, új nézőpontokat, olyanokat, amiket használhatok az életem során.

Lássuk csak, először is az önismeret kapcsán. A saját elképzelésem az volt, hogy akkor ismerem magam igazán, ha szembenézek a jó és rossz tulajdonságaimmal, tisztában vagyok velük, nem hazudok önmagamnak, nem szégyellem a rossz tulajdonságaimat sem önmagam előtt. Ha ismerem a kezemben lévő jó és rossz lapokat is, akkor a kártyázás is jól fog menni. Nos, ehhez képest egy új nézőpontot kaptam az előadásból. Nincsenek jó illetve rossz tulajdonságok, szimplán tulajdonságok vannak. Olyan tulajdonságok is, amikkel akár fájdalmat okozhatok, árthatok is önmagamnak és másoknak. Ezekkel a tulajdonságokkal és hatásaival kell tisztában lennem. Azt szűrtem le, hogy a tulajdonságok lényegében értékrend alapján választódnak ki, melyik címkét kapják: jók-e vagy rosszak. Kinek mi. Attól, hogy egy tulajdonságot rosszként címkéztem meg, nem kell feltétlenül kiírtanom, mert az is én vagyok, beőlem egy rész. Dolgozhatok rajta, hogy ne ártsak vele másoknak se, magamnak se. Ebből a gondolatkörből következik nekem a másik, ami új nézőponotot mutatott nekem: a gyávaság megítélése. A gyávaságot nem szabad szégyellni. A gyávaság van, tudni kell róla. Úgy fogalmazódott meg bennem ez a gondolat, hogy a gyávaság is egy tulajdonságom a sok közül. A félelmemből táplálkozik, és ezzel is árhatok környezetemnek és magamnak, ha nem figyelek oda rá. De attól, hogy letagadom a gyávasámot, nem fog megszűnni. Emberből vagyok, félelmeim, kétségeim vannak, és amikor nem merek lépni, dönteni, akkor bizony a gyávaságom dolgozik.

Csernus rávilágított mégegy fontos gondolatra: bizonyos szavak erejére. Csak néhányra világított rá, de ha jobban belegondolok úgy általánosságban, rádöbbenek, hogy ez rengeteg szóra igaz még.

Az egyik a KELL. „Meg kell tennem...”, „el kell mennem...”, „el kell mondanom...” – kötelesség, muszáj, kell. Ha kicseréljük azokra a szavakra, hogy szabad, lehet vagy egyszerűen csak kihagyom, máris egészen különböző hozzáállásról tanuskodik. Nem azt mondom ezzel, hogy szükségszerűen kicserlélendőek a kell szavak. Csak azt, hogy komoly jelentéstartalommal bírnak. Vannak kötelezettségeim. Rengeteg indokot fel tudnék sorolni, amik miatt nem tudom figyelmen kívül hagyni ezeket, és meg kell tennem őket. Nem szívesen teszem őket. Addig amíg nem fogadtam el teljesen azt, hogy ezeket a kell dolgokat másképpen is csinálhatnám, addig kell marad. Azokra a rossz dolgokra gondolok, amikről Tolle gondolkozott úgy, hogy ha jönnek, vagy elfogadom őket vagy kilépek belőlük. Az én döntésem. Ha úgy döntöttem, hogy belemegyek a helyzetbe, ami nekem nem feltétlen örömteli, akkor így döntöttem, elfogadom a döntésemet és a helyzetet. Ilyenkor rögtön nincs ott a „kell”. Számomra a „kell” gondolata ellenszegülés, az árral szemben úszás.

A másik ilyen szó a NEM TUDOM. Csernus úgy véli, hogy ezzel a „nem tudom”-mal felmentem magam bizonyos dolog alól. Gondolom nem a valódi nemtudást értette rajta, hanem amikor nem tárgybeli tudásról van szó, ott vannak az elképzelések a fejemben, de mégis az mondom, hogy nem tudom. Vagy akkor mondom azt, amikor nem akarok kifejteni valamit, nem akarok felelősséget vállalni a gondolataim, nézeteim miatt. A „nem tudom” használata szerintem néha helyénvaló, csak túl sokszor használom én is. Többször, mint helyénvaló lenne.

Aztán ott van az, amikor AZ EMBER egyeszám harmadik személyben beszél az érzéseiről. Pontosan így. „Az ember sosem tudhatja...” „Amikor úgy érzi az ember, hogy...” Miért nem mondom egyesszám első személyben? Ó, hányszor de hányszor tettem már ezt egyáltalán nem tudatosan. Szégyellem, hogy ezek az én érzéseim is? El akarok zárkózni előlük?

Megrázott még egy másik dolog is. Ezt már kifejtettem nem is olyan régen itt. A halál kérdése. Az elfogadása annak, hogy halandók vagyunk, hogy végesek a készleteink, hogy elmúlunk, megszűnünk létezni. Egy szituációt vázolt fel Csernus: Anyám halálos ágyánál vagyok. Most kéne valamit mondanom. Mit mondok neki? – A szituáció lényegében megtörtént velem Apámmal kapcsolatban. Ott a tagadás, a hazugság: „nem is fogsz te meghalni”, „minden rendben lesz” – talán magunk is elhisszük ezeket. De nem. Nem lesz rendben semmi, mert szembe kell nézni azzal, hogy egyszer mindenki elmúlik, legalábbis ebben a formában létezni. Amikor ott vagyunk, és szembesülünk egy szerettünk halálával, mi az a legjobb dolog, amit tehetünk, mondhatunk? Csernus azt mondta, hogy megkérdezzük, fél-e a haláltól. A kérdés jogos és helytálló. Az én meglátásom az, hogy akkor teszem a legjobbat, ha vele vagyunk teljesen. Ha átérzem, hogy a másik mi előtt áll, hogy nem mehetek vele, ígyhát elbúcsúzom. Ha győzködöm magamat is, őt is, hogy nincs helye a búcsúzásnak, mert nem is megy sehová, akkor az olyan, mintha búcsú nélkül hagynám őt elmenni. Bárcsak mindezzel tisztában lettem volna korábban, amikor Apum itthagyni készült minket... Akkor még menekültem a halál, a halandóság minden gondolatától, mint legtöbben most is teszik. A halál, attól, hogy tudatosabban kezelem, így sem lett szebb, könnyebb, csak jelen van. Még mindig hajlamos vagyok a szeretteimet halhatatlanoknak tekinteni, a saját halálomat tudatosítottam, bár alighanem sohasem fogok rá igazán felkészülni.

Hirtelen váltással átugrok a másik témára, ami ugyancsak megvolt már bennem valahol mélyen, csak nem fogalmazódott meg így, talán nem is volt tudatos, talán még nekem is rá kell raknom a magam megtapasztalásait. A szeretet. Minél több szeretetet adunk, annál többet kapunk vissza? Nem. Ez nem így van. Ez nem olyan adok-kapok dolog, ahol mérni kéne ki mennyit adott és mennyit kapott vissza. Ez nem üzlet. Csernus példája a következő volt: adva van egy nagymama, családi ebédet szervez. Órákon keresztül vásárol, lejárja a lábát, majd pedig hosszasan készíti elő az ebédet, megfőzi, dologozik vele, kitakarítja a házat, majd pedig megérkezik a család, cirka húsz perc alatt eltüntetik az ebédet, és hopp, már rohannak is el, nem segítettek se az előkészületekben, se a romok eltüntetésében, így mi marad hát a nagymamának? Nos, a kérdés jogos lehet, de mégsem az. Attól függ, miért csinálta nagyanyónk amit csinált. Azért, hogy jobban szeressék? Elvárt cserébe bármit is? Mert ha nem várt el semmit, ha szeretettel csinálta, akkor az az energia amit beletett, nem muszájból tette, hanem szabad akaratból, szeretetből. Ettől még nem biztos, hogy jó móka volt a vásárlás/cipekedés/takarítás. Ehhez a gondolatkörhöz még szorosan kapcsolódik az a megjegyzés, hogy aki nem szereti magát, az mást sem fog igazán tudni szeretni. Van ebben is valami. Úgy érzem, megbékéltem magammal, ez persze még periodikusan változik. Hol jobban, hol kevésbé, de összességében jóban vagyok magammal. Ez így viccesen hangzik, de így van. Semmi problémát nem okoz egyedül lennem önmagammal, a gondolataimmal vagy a csendemmel, ami utóbbi sajnos nagyon ritka. Erről is volt szó. A csendről. Bárcsak sűrűbben tudnék elcsendesülni belül! Olyankor olyan jó, könnyű minden. Aztán jönnek a gondolatok, és ha tudatosan készülök, tréningelem magam a belső csendességre, a gondolatok megszüntetésére, akkor többnyire pont azt érem el, hogy azon gondolkozom, és máris nem sikerült. Mert ugye nem mindig szükségszerű gondolkozni. Töprengeni a múlton, hergelni magam és rágódni a bosszantó emlékeken, aggódni a jövőn vagy éppen várni azt. A jelen pillanatban lehetek csak boldog. Ez is elhangzott. Csernus egy viszonylag friss riportjában hangzott el ez a hozzáállás, akkor úgy vettem észre, valami változás történt benne, békét talált és lehiggadt egy kicsit. Erre voltam kíváncsi azt hiszem, és ezért is mentem el erre az előadásra. Kíváncsi voltam, hogy most, ezek után a vélt/valós változások után milyen gondolatokat fogok kapni tőle. Kaptam párat. Hamarosan ellátogatok kedves barátnémmal Feldmár előadására is, aminek a témája konkrétan egybevág ezzel a gondolattal: „Most vagy soha”. Érdekel, Feldmár hogyan kezeli a jelent, érdekelnek az ő gondolatai is, mert eddig is sokat tanultam belőlük. De ne menjünk ennyire messzire, mert nemcsak azok a gondolatok értékesek, amiket híres emberek mondanak, sőt... hiszen a számomra fontos emberektől származó gondolatok még fontosabbak nekem, ott jelen van a kölcsönös bizalom, a szeretet és egymás ismerete. Elég csak egy kiadós beszélgetés Danával akivel annyira összejön a hullámhossz egyezőség és emellett bizonyos kérdésekben annyira mások vagyunk, hogy rádöbbent igazságokra, megrendít, tükröt tart magam elé, megtanít elfogadni egy másik nézőpontot, máskor (legtöbbször) pedig pontosan azokat a gondolatokat fogalmazza meg, amik mindig is bennem voltak, érlelődtek, mégis, ki tudja mennyi ideig rágódtam volna még rajtuk és nem utolsó sorban megtanít figyelni, megismerni, látni a másikat. Szerintem a barátság egy csoda.

Nahát, el is kanyarodtam az eredeti témától egy kicsit (de azért nem is olyan égbekiáltóan) és azt hiszem nem is fogok már visszatérni rá most. :) Hagyom, hogy leülepedjenek ezek a gondolatok bennem.