Férfi-Nő

Dia barátnőm küldött egy cikket, elolvasva gyorsan billentyűzetet ragadtam, hogy leírjam a gondolataimat erről. Íme a cikk:

http://www.nlcafe.hu/csalad/20131226/joos-istvan-parkapcsolat-parkereses-csalad-hazassag/

Dióhéjban, ami nekem átjött a cikkből: a kétkeresős háztartásmodell hibás, a nők és a férfiak szerepei is elhibázottak manapság: a férfi dolga a harc, a pénzkeresés, az alkotás, a nő dolga pedig a férfi: a férfi támogatása, lelki tanácsadás, biztatás stb.

Néhány szempontból egyetértettem, és még több szempontból nem. Első, és legfontosabb problémám az, hogy párkapcsolatban élő embereket vesz alapul a cikk írója, ami felveti bennem a kérdést, hogy szerinte tényleg csak párkapcsolatban teljesedhet ki egy felnőtt ember? Mert amint például egyedülálló nőkről/férfiakról beszélünk, az egész gondolatmenet felborult. Egy egyedülálló nő általában egykeresős háztartásban él saját magával. Ő képviseli az összes funkciót. Szükségszerű számára egy férfit találnia, aki mellett végre foglalkozhat azzal, ami a nő dolga lenne, tehát a férfi? És mi a helyzet az egyedülálló férfiakkal? Addig, amíg nem talál magának egy nőt, aki támogatja, segíti őt lélekben, addig nem él teljes életet? Ezt a problémakört tehát félre is teszem, és tegyük fel, hogy csak párkapcsolatokról beszélünk ezután.

Szóval, adva van egy háztartás két felnőtt emberrel. Megvannak a funkciók, amiket el kell látni: a pénzkeresés, a háztartásvezetés, a testi és lelki együttlét. Az utóbbiak azt hiszem egyértelműen mindkét fél jelenlétén múlnak, bár a cikkíró egyértelműen a nők nyakába a varrta a lelkiek kezelését, hiszen az a nő dolga, ő a bölcsesség, az érzelem stb., ezért a férfi nem is értheti meg a nőket. Akkor maradt a szex. Erre a cikk nem tért ki bővebben, de őszintén remélem, hogy legalább ebben a témakörben ténylegesen egyenrangú partnernek tekinti a nemeket. Bár ebben az eddigiek ismeretében egyáltalán nem vagyok biztos. Marad a pénzkeresés és a háztartásvezetés. Az én szememben egyáltalán nem elítélendő az egykeresős háztartás, melyben az egyik fél (bármelyik) a pénzt keresi, míg a másik a háztartást vezeti. Egyértelműek a funkciók. Azt, hogy általában nem szokott működni az, hogy a nő keresi a pénzt, a férfi pedig a háztartást vezeti, azt hiszem a mai patriarchális társadalom szülte, melyben "a férfiak nem sírnak", és derogál "kitartott" férfinak lenni. Azért nem értem ezt, mert ha el vannak végezve a funkciók, akkor ez így miért ne állná meg a helyét? Ismétlem: kétszemélyes háztartásról beszélek, gyerek nélkül. Rengeteg férfit ismerek, aki imád főzni, és nagyszerűen rendben tartaná a háztartást, ha nem érezné kellemetlennek ellátni ezeket a feladatokat a "nő helyett". Mert kinevetik, kigúnyolják a férfitársai. Emellett sok-sok nő van, aki a munkában teljesedik ki, aki százszorta ambiciózusabb, mint férfitársai, aki alkotni akar, aki a szakmájával akar foglalkozni, és nem csupán férfival.

Szép gondolat volt a cikkírótól, hogy elővezette azt, hogy míg a nők támogató funkcióban szerepelnek, addig a lelkiekben magasan a férfiak fölé emelkednek, így áll helyre az egyensúly. Számtalan kultúrában láthatunk példát arról, hogy bár ez lehet hogy eleinte megállta a helyét, de az egész eszmerendszer eltorzult, és a végén szolgasorba jutottak a nők. Meglehet, hogy szépen elképzeljük a funkciók egyensúlyát, de egy idő után egy-egy funkció mégiscsak előtérbe kerül, és kialakul egyfajta függőségi és alárendeltségi viszony. Manapság a mi társadalmunkban kialakult az, hogy mind a férfiak, mind a nők megállják a helyüket önállóan is. Szerintem ez nagyszerű dolog. Nem szabad egy másik embertől függeni. A kapcsolatok addig tartanak, amíg mindkét fél úgy dönt, hogy benne marad a kapcsolatban. Vagy él. Ez utóbbi is nagyon lényeges szempont, mert nem vagyunk halhatatlanok. A másik fél halála után mi történik? Felborulnak a funkciók. Most ismét elvonatkoztatok, jelen esetben a vallási kultúráktól, ahol például nem házasodhat újra a nő, és nincstelenül a halált várja.

Vissza a magyar társadalomhoz: meghal a férj, marad a feleség, adott esetben egy egykereső háztartásban éltek sokáig, tehát a feleség a háztartáshoz és férje támogatásához ért. A férj kiesik, a pénzkereset kiesik, marad a háztartás. Mondjuk jön az özvegyi segély, és az állam valameddig, és valamilyen formában gondoskodik az "elárvult" asszonyról. Direkt használtam az elárvultat, mert az én szememben ez egyfajta árvaság is az özvegység mellett. Mit tehet az ilyen nő? Nekiáll tanulni, amennyire a pénze, ereje engedi, vagy új férj után néz. Szerencsénkre a magyar társadalom engedi a nőknek is, hogy újra férjhez mehessenek. Csak amint a csupán pénzkereseti szempont miatt keres valaki férjet, az nem egyfajta megélhetési prostitúció?

Akkor most nézzük, ha meghal egy nő. Kiesik a háztartásvezetés funkciója, és a férfit sem támogatja senki sem lelkileg. A háztartásvezetés nagyon könnyen megoldható pénzzel, csak egy bejáróNŐ, házvezetőNŐ kell hozzá. A lelkiekhez pedig egy jó terapeuta, na jó, ez lehet akár férfi is...

Ennyire egyszerű lenne? Miért nem működhet az, hogy mindenki képviseli a részét az egészben, minden funkciót ellátja valamilyen szinten? A jelenlegi párkapcsolatomban például jól működik ez. Mindketten teljes munkaidőben dolgozunk, és közösen vezetjük a háztartást. Lelkiekben is támogatjuk egymást. Nemcsak én a férfit, hanem a férfi is engem. Mert nekem is szükségem van támogatásra, és azt hiszem nem működhet az egész kapcsolat, ha nincs kölcsönösség ezen a téren. Az, hogy néha nem értjük egymást? Hazugság lenne azt mondani, hogy ő, mint férfi nem érthet engem, nőt. Hiszen számtalanszor én sem értem őt. Nem baj. A támogatáshoz nem kell teljes mértékben értenünk egymást, a maradékhoz ott a bizalom és a szeretet, ami átlendít ezeken a dolgokon és segítheti egymás megértését. Aztán a háztartásvezetés. Isteni szakács a férfi nálunk. :) Én pedig sokat tanulok tőle ezen a téren. Hobbiból főz, és én örömmel engedem át neki ezt, amikor örömét leli a főzésben, és készül a finom étel, addig én a takarítással foglalatoskodom. Én vasalni imádok. Van, hogy órákra bezárkózom a fürdőszobába néhány mosással, és meditációs jelleggel kivasalom az összes ruhát. Már a toppjaimat is vasalom. Mert szeretem, megnyugtat. Olyan tiszta munka, látványos, isteni az illat közben, és teljesen kikapcsol, feszültségoldó. Ha pedig nincs kedve főzni, én főzök. :) Persze vannak teendők, amiket egyikünk sem szeret, ezeket felváltva csináljuk meg. Néha egyikünknek sincs kedve hozzá, olyankor egyszerűen csak nincs megcsinálva. Nem szólunk érte, hogy a fenéért nem csináltad meg, mert én sem tettem. Ó persze, nem olyan egyszerű ez, néha azért csak kijön, hogy a másikat zavarja ez vagy az, de a lustaság döntött, és csak kijön egy-két panasz. Ilyenkor szeretem lefektetni a határokat. Akit zavarja, csinálja meg. Ami engem zavar, én csinálom meg. Nem az én dolgom - te dolgod kérdése. Ez eddig jól működött. Ha valamiért úgy alakulna, hogy nem lenne munkám, nem viselném én is a pénzkeresés funkcióját, teljes mértékben átvenném a háztartásvezetést. Szerintem ez így van jól.

Hogy mi a teendő gyerek mellett? Jó kérdés. Az már azt hiszem három olyan jelentős funkció, ami mellett nagyon nehézkes a harmóniát megtalálni csak úgy hogy valaki csinálja ezt meg ez, a másik pedig azt. Szerintem ott is működhet az a modell, amit a magyarok próbálnak csinálni több-kevesebb sikerrel. Mindenki csinál mindent. Sokszor látom, hogy egy idő múlva a nő átveszi a gyereknevelést és a háztartásvezetést, ez ez bizony a párkapcsolat többi részét károsítja: a támogatást. Már nem lesz energia a testi/lelki együttlétre, és a kölcsönösség megszűnik. Talán az is működhet egy egykeresős háztartási modellben, hogy a férfi keresi a pénzt, a nő a háztartást vezeti, a gyereknevelés pedig megoszlik kettejük között. De ismétlem, nem vagyok ebben a szituációban, így csak fantaziálni tudok a témában, és csak a külső szemlélő véleményét tudom mondani. Amit látok, legtöbbször nagyon nem működik. Halálra hajszolt, elhanyagolt magyar anyák, válások vagy rosszul működő frusztrációval teli házasságok, és ezáltal rossz minták a gyerekek felé.

Végülis az a nagy kérdőjel merült fel bennem, hogy tényleg meg kell mondani a frankót, hogy mit és hogyan kell csinálni? Pláne egy egyedülálló (?) férfi szájából... Nem elég az, ha boldogulunk? Ez a boldogulás szó nagyon jó: benne van az, hogy "boldog". Nem elég az, ha egyszerűen boldogok vagyunk? Mondjuk egy szabályoknak nem megfelelő kapcsolatban is? Egy nemi szerepek szempontjából nem általánosan elfogadott párkapcsolatban is? Nem elég annyi, hogy a boldogok a felek? Nem az a legfontosabb szülői minta a gyerek felé, ha boldog anyuka, apuka? Nem akkor működnek a legjobban a dolgok, hogy közben boldogok vagyunk? Boldogulunk? :)

John Lennon egy nagyszerű gondolata jutott az eszembe ennek kapcsán:

"Amikor 5 éves voltam, anya azt mondta a boldogság a kulcs egy szép élethez. 6 évesen, amikor iskolába mentem és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: "boldog". Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet."