Pénteken a suliban nemzetközi vacsora volt az itteni erasmusosoknak. Ott voltam én is, egy kicsit segíteni nekik, meg persze ismerkedni, kajálni a nemzeti hamikat. :P
Hamar vége lett a mókának, és kint gyülekeztünk a suli előtt várni a lemaradókat, hogy együtt indulhassunk egy házibuliba. Voltunk vagy nagyon-nagyon sokan, kábé 40-en, 50-en, huszonéves fiatal, többségében srácok. Egyszercsak jött egy romacsalád, amilyen kevesen voltak, olyan nagy hangzavarral közeledtek felénk. A fiatalnak mondható szülök, két tizenéves lányukkal és a kisfiukkal. Messziről hallottuk a "Dik má'... Rohaggyámeg..." szép magyar tájszólásukat. Kezdtem magam szégyellni, hogy itt élek, ilyen emberek mellett. A szégyenem csak nőtt, mikor a két tinédzser lányzó fennhangon szidta a felmenőink női tagjait, mert ők bizony nem férnek el tőlünk a járdán. Mellénk érve lecsendesedett a két "szépség", és már csak a kissrác szidta az anyánkat megállás nélkül. Furcsa volt a szituáció, hogy ez a díszes népség mekkora kerülőt tett a kis társaságunk miatt, de közben azért csak nem hagyták abba, mondták a szépeket, én meg próbáltam az egyre fokozódó dühömet lecsillapítani. Láttam a külföldi cserediákok arcán, még magyar (?) nyelvtudás nélkül is értették amiket a fejünkhoz vágtak.
Nem vagyok fajgyűlölő. Sok-sok cigány zenésztársamat mondhattam jóbarátomnak, mikor cimbalmoztam. Még most is jóban vagyok velük, ha talákozunk. De itt jön a "DE", ez a szó, amit az ember a pokolra kíván. Hogyan csillapítsam a mérhetetlen dühömet, hogyan tudnám bemesélni magamnak, hogy nem a társadalom ezen rétegével, illetven az ő viselkedésükkel van problémám?! És már régen nem a becsületesen dolgozó részükről van szó, nem is a volt zenésztársaimról, hanem azokról, akiket ők is mélységesen megvetnek. Miért nem tudnak beilleszkedni ők is a társadalomba, és miért érzem rajtuk azt a minden szavukat, cselekedetüket átjárt magyar-gyűlöletet?! Meggyőződésem, hogy ha fellép a társadalom nagyrésze a cigány-gyűlölet ellen, akkor az lenne fair, ha fordítva is működne a dolog, és nem hagynánk, hogy Magyarországon előforduljon, hogy egy magyar embernek szégyenkeznie kelljen hogy magyar, mert éppen a magyar mivoltát szidják, gyűlölik. Nem én különítem el magunkat, mint magyarok, hanem ők teszik ezt. Mikor felszállnak a buszra és netán nem adják át az utasok a helyet a kisgyerekes cigánylánynak, akkor bizony ő szidja a "bunkó magyarokat". Most akkor hogy van ez? Hiszen ők is magyar állampolgárok!!!
Emellett ki nem állhatom a szkinhedeket, és azokat, akik egy-egy ember rasszra kijelentik, hogy gyűlölni való. Nekem csak magatartástípusokkal vannak problémáim, de azt hiszem, ezt nem vetíthetem rá egy egész rasszra.
Visszatérve eredeti sztorimhoz, el kellett magyarázzam a diákoknak, hogy ez itt nem a legjobb kerülete Budapestnek, hogy én is itt éltem 21 évig, és nem is olyan rossz, mint amilyennek látszik. Nem hiszem hogy elég meggyőző voltam, talán nem is akartam az lenni, csak valahogy úgy éreztem, meg kell védenem a várost, ami az otthonom. Valóban az otthonom? Egyre kevésbé érzem így. Ismerős utcák, ismerős épületek, de már nem ugyanaz. Már nem vagyok rá büszke, hogy budapesti vagyok, már nem érzem úgy, hogy ez az a város, ahol meg szeretnék öregedni, és ahol a gyerekeimet majd fel szeretném nevelni. Valami megváltozott bennem. Nem hiszem hogy van visszaút...
Hamar vége lett a mókának, és kint gyülekeztünk a suli előtt várni a lemaradókat, hogy együtt indulhassunk egy házibuliba. Voltunk vagy nagyon-nagyon sokan, kábé 40-en, 50-en, huszonéves fiatal, többségében srácok. Egyszercsak jött egy romacsalád, amilyen kevesen voltak, olyan nagy hangzavarral közeledtek felénk. A fiatalnak mondható szülök, két tizenéves lányukkal és a kisfiukkal. Messziről hallottuk a "Dik má'... Rohaggyámeg..." szép magyar tájszólásukat. Kezdtem magam szégyellni, hogy itt élek, ilyen emberek mellett. A szégyenem csak nőtt, mikor a két tinédzser lányzó fennhangon szidta a felmenőink női tagjait, mert ők bizony nem férnek el tőlünk a járdán. Mellénk érve lecsendesedett a két "szépség", és már csak a kissrác szidta az anyánkat megállás nélkül. Furcsa volt a szituáció, hogy ez a díszes népség mekkora kerülőt tett a kis társaságunk miatt, de közben azért csak nem hagyták abba, mondták a szépeket, én meg próbáltam az egyre fokozódó dühömet lecsillapítani. Láttam a külföldi cserediákok arcán, még magyar (?) nyelvtudás nélkül is értették amiket a fejünkhoz vágtak.
Nem vagyok fajgyűlölő. Sok-sok cigány zenésztársamat mondhattam jóbarátomnak, mikor cimbalmoztam. Még most is jóban vagyok velük, ha talákozunk. De itt jön a "DE", ez a szó, amit az ember a pokolra kíván. Hogyan csillapítsam a mérhetetlen dühömet, hogyan tudnám bemesélni magamnak, hogy nem a társadalom ezen rétegével, illetven az ő viselkedésükkel van problémám?! És már régen nem a becsületesen dolgozó részükről van szó, nem is a volt zenésztársaimról, hanem azokról, akiket ők is mélységesen megvetnek. Miért nem tudnak beilleszkedni ők is a társadalomba, és miért érzem rajtuk azt a minden szavukat, cselekedetüket átjárt magyar-gyűlöletet?! Meggyőződésem, hogy ha fellép a társadalom nagyrésze a cigány-gyűlölet ellen, akkor az lenne fair, ha fordítva is működne a dolog, és nem hagynánk, hogy Magyarországon előforduljon, hogy egy magyar embernek szégyenkeznie kelljen hogy magyar, mert éppen a magyar mivoltát szidják, gyűlölik. Nem én különítem el magunkat, mint magyarok, hanem ők teszik ezt. Mikor felszállnak a buszra és netán nem adják át az utasok a helyet a kisgyerekes cigánylánynak, akkor bizony ő szidja a "bunkó magyarokat". Most akkor hogy van ez? Hiszen ők is magyar állampolgárok!!!
Emellett ki nem állhatom a szkinhedeket, és azokat, akik egy-egy ember rasszra kijelentik, hogy gyűlölni való. Nekem csak magatartástípusokkal vannak problémáim, de azt hiszem, ezt nem vetíthetem rá egy egész rasszra.
Visszatérve eredeti sztorimhoz, el kellett magyarázzam a diákoknak, hogy ez itt nem a legjobb kerülete Budapestnek, hogy én is itt éltem 21 évig, és nem is olyan rossz, mint amilyennek látszik. Nem hiszem hogy elég meggyőző voltam, talán nem is akartam az lenni, csak valahogy úgy éreztem, meg kell védenem a várost, ami az otthonom. Valóban az otthonom? Egyre kevésbé érzem így. Ismerős utcák, ismerős épületek, de már nem ugyanaz. Már nem vagyok rá büszke, hogy budapesti vagyok, már nem érzem úgy, hogy ez az a város, ahol meg szeretnék öregedni, és ahol a gyerekeimet majd fel szeretném nevelni. Valami megváltozott bennem. Nem hiszem hogy van visszaút...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése