Reggel gondoltam egy nagyot, és belebújtam az új kosztümcipőmbe, hogy majd abban megyek a város másik végébe kis családomat meglátogatni. Rossz döntés volt, mármint a cipő. Pedig az a fajta, amelyikben Carrie Bradshaw előszeretettel tipeg Manhattan utcáin. Tényleg csinos lesz benne az ember, tényleg javít a tartáson, és tényleg optikailag tunningolja az egész ruhatáradat, de!
A "de" ott kezdődött, mikor az 5-8 perces gyalogutam a villamos megállóig negyed órába telt, a nénikék lehagytak az utcán, és a megállóhoz érve kiült az arcomra a fájdalmas fintor, miért is döntöttem így. Ezalatt a negyed óra alatt fontolgattam, hogy visszatipegek, és belebújok a jól bevállt sportcsukámba, amiben csak úgy terpeszkedik a talpam, kényelmesen, ahogy az annak lennie kell. Újabb rossz döntésem: nem mentem vissza. Ehelyett fogcsikorgatva és magamban szitkozódva mentem nagyimhoz, aki mellesleg adott egy nagyon trendi divatmagazint. (Azért valljuk be, ez egy nagyitól igen nagy dolog). Hazafelé jövet pedig lapozgattam, ahol a trendi sminkeket és trendi frizurákat bemutató lapok között mutogatták milyen ruhakölteményekben érdemes az utcára lépni tavasszal, na meg persze a lábbelik! Ott csillogtak-villogtak azok a gyönyörű kínzóeszközök, aminek egyikét hordtam éppen a lábamon. Fantasztikus. Az újságon túltettem magam percek alatt, és amikor az utolsó oldalhoz érek, ez a cím kerül elém: "13 dolog, ami pont úgy jó benned, ahogy van". Ebből csak kettőt említek, mert ez igazán paradox jelenség volt az újság "trendiségét" illetően: "A hajad lehet bármilyen - rakoncátlanul göndörödő, reménytelenül lelapult, rémesen sok, szörnyen kevés - , de egy biztos: nem vagy megelégedve vele. Fogadd már el végre, hogy úgy jó, ahogy van!". Nos, miután hosszú oldalakon keresztül ecsetelték, hogy milyen is az igazán trendi (utálom ezt a szót) frizura, hogyan dúsítsd ha ritka, vagy ritkítsd ha dús, hogyan göndörístd, egyenesítsd, milyen színeket hordanak a sztárok, és te hogyan tudod olyanra varázsolni... stb, szóval ezek után akármelyik olvasó méltán érezheti magát elégedetlennek a hajával. Most akkor mi van?! Kedves Olvasónk, miután kigyönyörködted magad az újságunkban található csodálatos hajú, sminkű, öltözetű, kib'szottul híres és tehetséges csontváz hölgyekben, legyél magaddal elégedett az újság végére. Na a csontváz hölgyekre még visszatérek... Mert itt van rögtön a második idézet: "Egyéni öltözködési stílusod. Ha az egyéniségedet híven tükröző military stílusú ruháidat lecseréled szupernőiesre, csak azrt, mert ez a legújabb trend, egyet garantálunk: borzasztó kényelmetlenül fogod érezni magad. Nem csak azért, mert a szoknya szűk..." Akkor nézzünk is rögtön az elmúlt száz-akárhány oldal valamelyikére, akár véletlenszerűen kinyitva is valószínű hogy egy a már említett trendi ruhás csaj bájolog a képen. Ez még rendben is van, hiszen a magazin pontosan ezt akarja eladni, és a célcsoportját is ez érdekli. Az egyediséget meg mellőzzük minnél hamarabb, mert nem kell az egy trendi csajnak... Végülis ez utóbbi cikk melyik célcsoportnak íródott?
Aztán hogy visszatérjek a csontváz hölgyekre (régen én is hasonló voltam). Az újság teljes terjedelmében csak velük találkozhatunk. Aztán a magazin közepén egy nagyon érdekes cikk: "Veszélyes karcsúság". Ebben a cikkben részletesen taglalják szegény-szerencsétlen topmodellek koplalási mániáját, és egy-két halálesetről is beszámolnak. Megrázó. Egyébként engem ez a téma tényleg megráz, és már-már felkapnám a fejem, hogy íme egy olvasásra méltó cikk a magazinban... , mikor néhány oldallal később ismét egy kifutón tipegő csontvázat látok. Na ezt add össze! Mérges lettem, becsuktam az újságot, és lenéztem a fájdalomtól lüktető lábamon lévő topánkára. Megéri ez? Kinek hordjuk ezt? A férfiaknak, a nőknek vagy magunknak? Valamiért úgy érzem, ha ennyire rosszul reagál rá a láb, biztosan nem lehet egészséges. Mert nem csak a lábfejem eleje fájdult meg a végére, ahol végülis a testsúlyom zöme volt, ha nem a bokám, a vádlim, a combom, de még a csípőm is kikészült. Folyton azon gondolkoztam (mikor felülkerekedtem a fájdalmon), hogy ha most itt a sötét utcában valakinek kedve szottyanna megtámadni, nemhogy sprintelni, de még sietősen lépkedni sem tudnék. Szánalmas. Ha valaki csak úgy barátian meglökne, elborulnék, mint egy darab fa.
Volt egy előnye is azért, csak hogy pontot rakjak a siránkozásaim végére: hazaérve mennyei örömben és élvezetben volt részem, mikor lekerült rólam és a sarkam végre egy szintre került a lábujjaimmal.
Valószínűleg lesz még hozzá szerencsém, nem is egyszer, úgyhogy ha rájövök a viselet trükkjére, biztosan leírom. Ha valaki megkímélne az addigi szenvedésektől, és megosztaná velem a titkot, akkor nagyon hálás lennék neki. ;)
A "de" ott kezdődött, mikor az 5-8 perces gyalogutam a villamos megállóig negyed órába telt, a nénikék lehagytak az utcán, és a megállóhoz érve kiült az arcomra a fájdalmas fintor, miért is döntöttem így. Ezalatt a negyed óra alatt fontolgattam, hogy visszatipegek, és belebújok a jól bevállt sportcsukámba, amiben csak úgy terpeszkedik a talpam, kényelmesen, ahogy az annak lennie kell. Újabb rossz döntésem: nem mentem vissza. Ehelyett fogcsikorgatva és magamban szitkozódva mentem nagyimhoz, aki mellesleg adott egy nagyon trendi divatmagazint. (Azért valljuk be, ez egy nagyitól igen nagy dolog). Hazafelé jövet pedig lapozgattam, ahol a trendi sminkeket és trendi frizurákat bemutató lapok között mutogatták milyen ruhakölteményekben érdemes az utcára lépni tavasszal, na meg persze a lábbelik! Ott csillogtak-villogtak azok a gyönyörű kínzóeszközök, aminek egyikét hordtam éppen a lábamon. Fantasztikus. Az újságon túltettem magam percek alatt, és amikor az utolsó oldalhoz érek, ez a cím kerül elém: "13 dolog, ami pont úgy jó benned, ahogy van". Ebből csak kettőt említek, mert ez igazán paradox jelenség volt az újság "trendiségét" illetően: "A hajad lehet bármilyen - rakoncátlanul göndörödő, reménytelenül lelapult, rémesen sok, szörnyen kevés - , de egy biztos: nem vagy megelégedve vele. Fogadd már el végre, hogy úgy jó, ahogy van!". Nos, miután hosszú oldalakon keresztül ecsetelték, hogy milyen is az igazán trendi (utálom ezt a szót) frizura, hogyan dúsítsd ha ritka, vagy ritkítsd ha dús, hogyan göndörístd, egyenesítsd, milyen színeket hordanak a sztárok, és te hogyan tudod olyanra varázsolni... stb, szóval ezek után akármelyik olvasó méltán érezheti magát elégedetlennek a hajával. Most akkor mi van?! Kedves Olvasónk, miután kigyönyörködted magad az újságunkban található csodálatos hajú, sminkű, öltözetű, kib'szottul híres és tehetséges csontváz hölgyekben, legyél magaddal elégedett az újság végére. Na a csontváz hölgyekre még visszatérek... Mert itt van rögtön a második idézet: "Egyéni öltözködési stílusod. Ha az egyéniségedet híven tükröző military stílusú ruháidat lecseréled szupernőiesre, csak azrt, mert ez a legújabb trend, egyet garantálunk: borzasztó kényelmetlenül fogod érezni magad. Nem csak azért, mert a szoknya szűk..." Akkor nézzünk is rögtön az elmúlt száz-akárhány oldal valamelyikére, akár véletlenszerűen kinyitva is valószínű hogy egy a már említett trendi ruhás csaj bájolog a képen. Ez még rendben is van, hiszen a magazin pontosan ezt akarja eladni, és a célcsoportját is ez érdekli. Az egyediséget meg mellőzzük minnél hamarabb, mert nem kell az egy trendi csajnak... Végülis ez utóbbi cikk melyik célcsoportnak íródott?
Aztán hogy visszatérjek a csontváz hölgyekre (régen én is hasonló voltam). Az újság teljes terjedelmében csak velük találkozhatunk. Aztán a magazin közepén egy nagyon érdekes cikk: "Veszélyes karcsúság". Ebben a cikkben részletesen taglalják szegény-szerencsétlen topmodellek koplalási mániáját, és egy-két halálesetről is beszámolnak. Megrázó. Egyébként engem ez a téma tényleg megráz, és már-már felkapnám a fejem, hogy íme egy olvasásra méltó cikk a magazinban... , mikor néhány oldallal később ismét egy kifutón tipegő csontvázat látok. Na ezt add össze! Mérges lettem, becsuktam az újságot, és lenéztem a fájdalomtól lüktető lábamon lévő topánkára. Megéri ez? Kinek hordjuk ezt? A férfiaknak, a nőknek vagy magunknak? Valamiért úgy érzem, ha ennyire rosszul reagál rá a láb, biztosan nem lehet egészséges. Mert nem csak a lábfejem eleje fájdult meg a végére, ahol végülis a testsúlyom zöme volt, ha nem a bokám, a vádlim, a combom, de még a csípőm is kikészült. Folyton azon gondolkoztam (mikor felülkerekedtem a fájdalmon), hogy ha most itt a sötét utcában valakinek kedve szottyanna megtámadni, nemhogy sprintelni, de még sietősen lépkedni sem tudnék. Szánalmas. Ha valaki csak úgy barátian meglökne, elborulnék, mint egy darab fa.
Volt egy előnye is azért, csak hogy pontot rakjak a siránkozásaim végére: hazaérve mennyei örömben és élvezetben volt részem, mikor lekerült rólam és a sarkam végre egy szintre került a lábujjaimmal.
Valószínűleg lesz még hozzá szerencsém, nem is egyszer, úgyhogy ha rájövök a viselet trükkjére, biztosan leírom. Ha valaki megkímélne az addigi szenvedésektől, és megosztaná velem a titkot, akkor nagyon hálás lennék neki. ;)
2 megjegyzés:
Titok1: szatyor! lábadon a kényelmes cipővel, a célhely előtt egy laza mozdulattal kicseréled, és voila - mindenki boldog (főleg az emberek, akik a cserét látják :)
Titok2: hosszas odafigyelés, és készülés; minden nap 5 perc lábbeliviselés vastag zokniban hogy táguljon a topánka a megfelelő helyeken; gyakori lábápolás valami elit krémmel, hogy a hólyagok gyógyuljanak, edzés a lábizmokra, és alapos nyújtás utána... fél év alatt gyakorlott misszpi*cipő viselő lehetsz. :D én inkább szatyrozok
A szatyor-megoldást választom! :D Köszi a tippet!!! ;)
Megjegyzés küldése