Legtöbbször örömteli alkalom az évforduló az ember életében. Eltelik egy év, és visszaemlékszünk dolgokra a múltból, vagy csak okot ad az ünneplésre a 365 nap eltelte. Vannak viszont szomorú emlékek, tragédiák, amikre ha nem is szívesen, de visszaemlékszik az ember minden évben ugyanakkor.
Tavaly pontosan augusztus 9-én mentem be Apához utoljára a kórházba. Aznap délután még nem tudtam, hogy többé nem fogom őt látni élve. Este jött a telefon a kórházból egy orvostól, és ennyi...
Ma sajnos csak a kellemetlen dolgokra emlékszem. A kórházszagra, az orvosok szavaira és arckifejezésére, a félelemre, a tehetetlen várakozásra és persze Apára úgy, ahogy nem szeretnék. Utoljára mikor láttam, már csak gépekkel lélegeztették. Szörnyű látvány volt. Aztán már csak egyszer láttam, akkor már nem élt.
Furcsa dolog, hogy eltelt egy év, az eltelt év minden napján próbáltam elsüllyeszteni ezeket az emlékeket, nehogy előtörjenek, most pedig itt vannak. Remélem csak ideiglenesen. Néha csak szemlélem ezeket az emlékeket, mintha egy szívszorító filmet látnék. Aztán van hogy csak érzések jönnek, az emlékek egy-két töredéke, ami alapvetően meghatározza a hangulatomat. Van, hogy szomorú vagyok és van, hogy ürességet érzek egy jóadag tompa fájdalommal megsózva.
Nem jó emlékezni ezekre a dolgokra, és nem is értem, miért megy olyan nehezen a gondolatok elterelése ilyenkor. Mindegy. Ennek a napnak is vége lesz hamarosan, és kikerülök végre az "elmúlt egy év" érzésből. Szeretnék Apára nem így emlékezni, nem a tragédiára, hanem úgy gondolni rá, mintha még mindig itt lenne velem.
Tavaly pontosan augusztus 9-én mentem be Apához utoljára a kórházba. Aznap délután még nem tudtam, hogy többé nem fogom őt látni élve. Este jött a telefon a kórházból egy orvostól, és ennyi...
Ma sajnos csak a kellemetlen dolgokra emlékszem. A kórházszagra, az orvosok szavaira és arckifejezésére, a félelemre, a tehetetlen várakozásra és persze Apára úgy, ahogy nem szeretnék. Utoljára mikor láttam, már csak gépekkel lélegeztették. Szörnyű látvány volt. Aztán már csak egyszer láttam, akkor már nem élt.
Furcsa dolog, hogy eltelt egy év, az eltelt év minden napján próbáltam elsüllyeszteni ezeket az emlékeket, nehogy előtörjenek, most pedig itt vannak. Remélem csak ideiglenesen. Néha csak szemlélem ezeket az emlékeket, mintha egy szívszorító filmet látnék. Aztán van hogy csak érzések jönnek, az emlékek egy-két töredéke, ami alapvetően meghatározza a hangulatomat. Van, hogy szomorú vagyok és van, hogy ürességet érzek egy jóadag tompa fájdalommal megsózva.
Nem jó emlékezni ezekre a dolgokra, és nem is értem, miért megy olyan nehezen a gondolatok elterelése ilyenkor. Mindegy. Ennek a napnak is vége lesz hamarosan, és kikerülök végre az "elmúlt egy év" érzésből. Szeretnék Apára nem így emlékezni, nem a tragédiára, hanem úgy gondolni rá, mintha még mindig itt lenne velem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése