Régen írtam már bejegyzést. Utóbbi időben nagyon sűrű volt az életem, voltak jó és rossz pillanataim is, összességében viszont szinte egy pillanat alatt eltelt ez az utóbbi hét, anélkül, hogy időm és erőm lett volna egy kicsit leállni, gondolkodni. Most van egy kicsi. Talán mert besokalltam.
Igen, megint a munkahely... Vannak jó pillanatok is, mikor hónap vége van, emellé mondjuk éppen jó idő és péntek, ekkor az emberek kedvesek, és könnyebben eltelnek a munkaórák. Van, hogy sikerélményem is van, hiszen egy-két kedves emberrel beszélni tényleg bearanyozza a napomat. Vannak viszont napok, mikor ennek az ellentettje van, és félek minden új embertől, hiszen új stresszthelyzetet generál, újabb ingerült mondatokat kapok, újabb megoldhatatlannak látszó problémák elé állítanak, melyeket sokszor nincs is módom megoldani. Pedig szeretném. Vannak napok, mikor ezek a negatív hatások halmozottan jelentkeznek, és ilyenkor egyszercsak betelik a pohár, mint ahogy ma is, és a kiutat keresem. Persze ott áll a lehetőség előttem, hogy abbahagyom, hiszen senki sem szorít pisztolyt a halántékomhoz, hogy csináljam, főleg ha annyi bakit követek el legközelebb is, mint ma, akkor ezt a "kiutat" egyenesen a főnök fogja biztosítani.
Rossz érzés, hogy mélyen belül tudatában vagyok az alkalmatlanságomnak, hiszen érzem hogy nem vagyok a helyemen, nem tudok kibontakozni, ám az elvárásoknak sem tudok megfelelni maximálisan. Nehéz belátni, ha nem megy, és ennek megfelelően cselekedni. Hiszen ott vannak azok a mondatok, amelyek ez ellen dolgoznak, mikor ilyeneket hallok, hogy "ezt a munkát minden hülye meg tudja csinálni", "ahhoz, hogy kirúgjanak, már nagyon sötétnek kell lenned"... stb. Ezután már csak az jár a fejemben, hogy miért pont nekem nem megy? Hiszen nem vagyok hülye!!! Belül viszont egy kicsit elbizonytalanodok minden képességemben, és mindenáron be akarom bizonyítani, hogy képes vagyok rá, hogy bizony nem vagyok hülye. Fontolgatom, hol van a határ, mikor tudom végül kimondani, hogy ez nekem nem megy. Mennyi jobb-rosszabb ciklusnak kell egymás után következnie, hogy megálljak végre, és hozzám passzolóbb munkát kezdjek keresni? Attól is félek nagyon, hogy minden munkámmal ez lesz. Hiszen ez az első komolyabb munkahelyem, és nem is tudom hogy mit pattogok. Örüljek neki, hogy van. Próbálok. Egyszer úgy érzem, ennél már a semmi is jobb, másszor viszont örülök, hogy elhelyezkedtem egy komoly és felelősségteljes munkahelyre, hiszen nem is egy diplomás munkanélkülit látunk járni-kelni a világban. A mekis diplomásokról meg ne is beszéljünk... Szóval vannak elrettentő példák, és azt hiszem, megint túlreagálom a jelenlegi szituációmat. Alszom rá egyet, és jobb lesz...
Igen, megint a munkahely... Vannak jó pillanatok is, mikor hónap vége van, emellé mondjuk éppen jó idő és péntek, ekkor az emberek kedvesek, és könnyebben eltelnek a munkaórák. Van, hogy sikerélményem is van, hiszen egy-két kedves emberrel beszélni tényleg bearanyozza a napomat. Vannak viszont napok, mikor ennek az ellentettje van, és félek minden új embertől, hiszen új stresszthelyzetet generál, újabb ingerült mondatokat kapok, újabb megoldhatatlannak látszó problémák elé állítanak, melyeket sokszor nincs is módom megoldani. Pedig szeretném. Vannak napok, mikor ezek a negatív hatások halmozottan jelentkeznek, és ilyenkor egyszercsak betelik a pohár, mint ahogy ma is, és a kiutat keresem. Persze ott áll a lehetőség előttem, hogy abbahagyom, hiszen senki sem szorít pisztolyt a halántékomhoz, hogy csináljam, főleg ha annyi bakit követek el legközelebb is, mint ma, akkor ezt a "kiutat" egyenesen a főnök fogja biztosítani.
Rossz érzés, hogy mélyen belül tudatában vagyok az alkalmatlanságomnak, hiszen érzem hogy nem vagyok a helyemen, nem tudok kibontakozni, ám az elvárásoknak sem tudok megfelelni maximálisan. Nehéz belátni, ha nem megy, és ennek megfelelően cselekedni. Hiszen ott vannak azok a mondatok, amelyek ez ellen dolgoznak, mikor ilyeneket hallok, hogy "ezt a munkát minden hülye meg tudja csinálni", "ahhoz, hogy kirúgjanak, már nagyon sötétnek kell lenned"... stb. Ezután már csak az jár a fejemben, hogy miért pont nekem nem megy? Hiszen nem vagyok hülye!!! Belül viszont egy kicsit elbizonytalanodok minden képességemben, és mindenáron be akarom bizonyítani, hogy képes vagyok rá, hogy bizony nem vagyok hülye. Fontolgatom, hol van a határ, mikor tudom végül kimondani, hogy ez nekem nem megy. Mennyi jobb-rosszabb ciklusnak kell egymás után következnie, hogy megálljak végre, és hozzám passzolóbb munkát kezdjek keresni? Attól is félek nagyon, hogy minden munkámmal ez lesz. Hiszen ez az első komolyabb munkahelyem, és nem is tudom hogy mit pattogok. Örüljek neki, hogy van. Próbálok. Egyszer úgy érzem, ennél már a semmi is jobb, másszor viszont örülök, hogy elhelyezkedtem egy komoly és felelősségteljes munkahelyre, hiszen nem is egy diplomás munkanélkülit látunk járni-kelni a világban. A mekis diplomásokról meg ne is beszéljünk... Szóval vannak elrettentő példák, és azt hiszem, megint túlreagálom a jelenlegi szituációmat. Alszom rá egyet, és jobb lesz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése