Anyaság

A minap olvastam egy bejegyzést az egyik kismamablogon egy gyereket egyelőre nem akaró nő véleményét. Arról az ellentmondástól, hogy mit keres egy ilyen véleménynyilvánítás egy ilyen tartalmú blogban, az első meghökkenésem után meg is feledkeztem. Biztosan volt rá oka, nem kell feltétlenül megértenem, hogy mi. Hogy én mit keresek egy ilyen blogon? Nos, néha rátévedek az Origóról, ugyanis legtöbbször be van linkelve a főoldalon. A lényeg, hogy odavetődtem, elolvastam ennek a nőnek a véleményét, és pontosan mintha a saját véleményemet írta volna le, persze egy kicsit bicskanyitogatóbb stílusban, de olvasva a cikket szinte végig bólogattam, hogy ez annyira én vagyok jelenleg.

Itt vagyok egy pár hónapnyi távolságra a harminctól és természetesen foglalkoztat az anyaság. Nem, nem azért foglalkoztat, mert gyereket szeretnék vállalni, sőt. Nem vágyom a gyerekre, az anyaságra. Foglalkoztat a téma, mert ha kell, ha nem ebbe botlok. Ami igazán a naposabbik része a dolognak, hogy a baráti körben egyre sűrűbben születik baba. Együtt izgulni és örülni velük, a boldogságuknak, találkozni a kis csemetéikkel, összebarátkozni kis jövevényekkel, hallgatni a babás történeteket stb., ez igazán szép. Ami már annál kevésbé az, amikor úton-útfélen nekem szegezik a kérdést: nektek mikor lesz?! Nem tervezitek még? Miért nem? Ketyeg az óra, tudod: tik-tak... Ilyenkor úgy érzem, sarokba vagyok szorítva és önkéntelenül is magyarázkodni kezdek, hogy miért is nem. Magyarázom az érzéseimet, próbálok ésszerűnek mutatkozni, csak hogy ne kapjak több támadást, rátukmálást és legalább hagyják végre rám a döntésemet. Pedig az ésszerűség ebben a témakörben nagyon messzire van. A gyerekvállalást szerintem érzésekre kell alapozni. Ha vágyom a gyerekre, annak minden örömére nyűgjeivel együtt is, akkor kell vállalnom és nem akkor, amikor már minden ésszerű okom megvan a gyerekvállalásra. Mert most úgy látom, nekem minden ésszerű (!) tényező adott lenne, egyvalamit kivéve: saját magamat. De most még nem állok rá készen. Talán később. Talán holnap, jövőre, egyszer... vagy soha. Ez az én érzésem. Tudom, hogy a páromnak is hihetetlen nagy szerepe van a dologban, és nagyon örülök neki, hogy támogat a döntésemben és tudom hogy akkor is támogatna, ha másként döntenék. Úgy érzem, ugyanazon az úton járunk. Élvezzük az életet együtt, kettesben. Felfedezzük a lehetőségeket: utazunk, rátalálunk új hobbikra, új ismereteket tanulunk meg – együtt. Őszintén remélem, hogy ha úgy alakulna, hogy gyereket szeretnénk vállalni, azt is együtt szeretnénk majd. Talán naiv gondolat ez, de olyan szép lenne, ha ez a dolog nem lenne kompromisszum egyikünk részéről sem. Sem úgy, hogy én szeretnék anya lenni, ő pedig beletörődik és asszisztál hozzá, hogy legyek az. Vagy úgy sem, hogy ő szeretne apa lenni, én pedig szülök neki egy gyereket. Nem. Nekünk együtt legyen gyerekünk ha egyszer lesz. Mi (!) legyünk szülők. Ketten együtt. Ha mégsem alakul így, akkor gyerek nélkül menjünk végig az úton együtt. Ezt is vonzónak látom, nem rettenek meg a gondolattól, most nem érzem úgy, hogy gyerek nélkül ne lehetne teljes értékű életet élni. Persze, bizonyos szempontból más. Hogyne. De miért ne lehetne boldog, elégedett, teljes? Azok a párok, akik gyereket vállaltak, persze nem így látják. Szívük joga, talán meg is értem őket, hogy a helyzetükből fakadóan nem tudnak elképzelni más utat. Az is lehet, hogy egy kifejlett emberpéldánynak tényleg az a természetes és szükségszerű, hogy gyereket vállaljon és én tévedek a gyerektelen, de boldog élet kérdésében. Ha ez így van, akkor úgy gondolom mindenkinek máshogy ketyeg az órája... Miért sürgetjük a másikat? Nem verseny ez. Jah, hogy lecsúszok róla, hogy nem jut időben az eszembe, és így inkább előzzem meg a vágyakat, majdcsak eljönnek ha már ott lesz a baba, hiszen akkor már nem kell vágyni rá: ott van. Ezzel nem értek egyet. És ha mégsem alakul ki az érzés? Vajon nem tabu-e az, hogy gyerekvállalás után vallja be egy anya, hogy neki még nem kellett volna babát szülnie, hogy még korai volt. De mit lehet ilyenkor tenni? Ott a baba akit szeret (merthát persze hogy szereti - gondolom...), és a szerepet jól kell ellátni. Kell, nincs mese.

Vajon melyik a nagyobb bátorság? Úgy vállalni gyereket, hogy fejestugrani a dologba vágyak nélkül, kötelességből, majd lesz valahogy alapon, vagy felvállalni az anyaság iránti vágy jelenlegi hiányát és nem szülni gyereket addig, amíg ez nem változni. Belátni, hogy ott az a bizonyos biológiai óra, mert ezen nincs mit szépíteni, és az egyszer csak lejár az anyaság kérdésében is.

Mennyi értelme van magyarázkodni a faggatózóknak, megértetni velük azt, hogy én különböző vagyok mint ők, hiszen nem az ő érzéseiket és vágyaikat érzem ebben a pillanatban, hanem a sajátaimat. Azt hiszem semmi értelme az ég világon. A legjobb lenne, ha rájukhagynám. Azt hiszem a szeretteimtől esik a legrosszabbul ez, hiszen mindig abban reménykedem, hogy ismernek annyira, elfogadják, hogy ott vagyok, ahol vagyok. Szerencsére mindig van pozitív példa, és egyre jobban értékelem, ha valaki meglát engem is, akivel beszél. Igyekszem én is így tenni. Figyelni a másikra, felismerni hogy ő nem én vagyok, hogy ő a saját útján halad. Nem előrébb vagy hátrébb, hanem egy másik úton, ahol más a táj, más a terep. Néha nagyon nehéz elvonatkoztatni a saját érzéseimtől és vágyaimtól és abban biztos vagyok, hogy ezzel ugyanígy vannak azok is, akik győzködnek az anyaság örömeiről, hiszen csak azt akarják, hogy én is olyan boldog legyek mint ők. Talán egyszer én is ott leszek. Talán soha. Nem tudom mi jön még az utamon.