Belső béke

Ez volt a címe a mai előadásnak Csernustól. Jöttem hazafelé, és tesztelt az élet, hogy hányadán állok ezzel a kérdéssel. Megérkezve az utcánkba általában reflexből átmegyek arra az oldalra, amelyiken a házunk van. Ám néhány méter megtétele után vettem észre, hogy a járdát egy kisteherautó foglalja el járó motorral. Sebaj gondoltam, majdcsak beér a kocsibejárón, mire odaérek. Mire közelébe értem, kiderült hogy nem megy az sehová, csak úgy ott van. Előtte a járda teljes szélességét kitöltötte a jármű, a hátulja meg jócskán belógott az úttestre, ígyhát kellő körültekintéssel kellett megkerüljem, figyeltem hátra, nehogy elüssön valami az úttesten. És ekkor valami puhára léptem. Oh, nem ázott levél, nem is papírzsepi vagy ételmaradék, nem... Kutyagumi. Adja az ég, hogy kutyától legyen!!! Bár végülis mindegy, szar-szar. Szóval telibetaláltam, elborult az agyam a tehetetlen dühtől, és kiszakadt belőlem egy olyan igazi velős "aztakurvaanyádat" indulatos sóhaj, melyre bármely honfitársam büszke lehet, mert ilyet bizony csak egy magyar ember képes mondani reflexből. Lelki béke, igen. Kat-kat-kat lüktetett az agyam, dühös voltam a bazi nagy jármű sofőrjére, hogy mi a fasznak kellett ezt így..., mérges voltam a kutyára, aki a végterméket összehozta, aztán a kutya gazdájára, aki nem takarította el a betonról, mert hát szegény kutyus nem tudja belekaparni a betonba a piszkát... Aztán pedig miután kerestem egy tisztítási célra alkalmas pocsolyát, és nem találtam sehol, mérges lettem az időjárásra, hogy miért nem volt hajlandó esni az utóbbi napokban?! És itt egy kicsit magamhoz tértem. Hogy miért nem esik az eső?! És hogy mérges vagyok mindenre és mindenkire, akinek ehhez a szarhoz köze volt? De hiszen nekem is közöm lett ehhez a szarhoz akarva-akaratlanul is, ígyhát magamra is mérges vagyok. Aztán pedig mit érek el a dühömmel? Jó, kiadtam magamból elsőre, ez segít az egészségmegőrzésben, de az utólagos kombinálás és bűnbakkeresés már nem. Hiszen mégiscsak mindössze annyi történt, hogy beleléptem, megteszem még azt a "szaros" néhány métert a lakásig, majd pedig én fogom kipiszkálni a csizmám redői közül a kakit, merthogy ez ne feledjük: hótaposó csizma ám, jó mélyen redőzött, hogy meg ne csússzak a jégen/szaron. Így is lett. Hazacsoszogtam, kipiszkáltam a nagyját, és közben tanultam ebből az egészből. Megtanultam, hogy milyen egyszerű apróságokon felkapni a vizet, bűnbakokat keresni saját magamon kívül, és milyen nehéz a hótaposó csizmából kutyagumit eltávolítani. :) Csizma kitisztítva: jöhet a Mikulás! :)