Egy nem túl nagyszerű nap végén elmentem jógázni, kipróbáltam egy számomra új stúdiót, és egy új jóga stílust, az astangát. Végeredményében most egy kicsit talán rosszabbul érzem magam lelkileg, mint előtte, szóval valami nem stimmelt. A stúdió olyan szokásos, számomra személytelen. Az oktató kedves, nyitott, nagyon pozitív a kommunikációja. Azt hiszem a baj az én "készülékemben" van. Nagyon befeszültem az órán. Először a légzésgyakorlás, hogyan vegyünk olyan "dartvéderesen" levegőt, mit-hol kell feszíteni-lazítani, aztán volt valami mantrázás, ami nekem inkább imajellegű volt, ettől még inkább befeszültem, mert valamennyire meg kellett volna próbálni ismételni egy számomra idegen nyelvű és értelmű valamit. Jó, egy fél mondatban el lett mondva, hogy miről is szól, de bevallom, a mantrázás sohasem vitt közelebb ahhoz a célhoz, amit kitűztem magamnak. Ahhoz, hogy teljesen ott legyek, jelen legyek, hogy tudatában legyek a testemnek, a mozdulataimnak, a létezésemnek. A mantra csak valami - számomra egy ima, semmi több. Aztán végre elkezdtünk gyakorolni. A légzés után jöttek a napüdvözlet elemei. Mindegyik csak egy kicsikét máshogy, mint ahogy azt eddig évek óta gyakoroltam. És hát, a berögződések nem változnak egykönnyen. Ha nem gondolkodom azon, hogy mit hogyan csináljak, csak hagyom hogy történjen az ászana, akkor bizony visszatérek azokhoz a mozdulatokhoz, amiket ismerek, ahogy ismerem. Most folyton rámszólt az oktató, ha ezeket vélte felfedezni. Ettől befeszültem. Aztán a fordított kutya póz, amit akkor kezdtem élvezni évekkel ezelőtt, mikor rájöttem, hogyan is tudok igazán nyújtózni benne. Aztán összehoz a sors néhány oktatóval, akik szorgalmasan dolgoznak azon, hogy csökkentsék a kezeim-lábaim közti távolságot, holott nekem nem úgy jó, mert úgy nem tudom hátratolni magam, nem tudok belelazulni, belenyújtózni, mint az a bizonyos kutya, akiről ez a póz a nevét kapta. Persze nem én vagyok a jógaoktató, mégis... mivel sokan hagyták, hogy úgy csináljam, ahogy nekem kényelmes, ahogy azt a testem kívánja, így gondolom legalább nem okozok kárt magamban.
Mindent nagyon lazán kellett csinálni, én pedig próbáltam nagyon-nagyon koncentrálni, hogy ne feszítsem meg bizonyos izomcsoportjaimat, amiket szoktam, míg feszítsem meg azokat, amiket nem szoktam. Így a fejem tele lett kétségekkel, bosszúsággal, gondolatokkal, és elveszítette az egész jóga azt, amiért valójában csinálom. A gondtalan gondolattalanságért. Most egy ostoba diáknak éreztem magam, aki ott van, tanul és igyekszik. Ez nem jó.
Nem panaszkodom, ez a jógaóra is legalább olyan jó volt, mint bármelyik másik, a gond csak az én igényemmel van. Szeretem, ha békénhagynak, ha egyedülhagynak magammal, és csak akkor szólnak, ha valamit nagyon rosszul csinálok, és ezzel mondjuk kárt okozhatok az ízületeimnek. Hogy miért járok stúdióba, és miért nem otthon végzem az ászanákat? Nos, van annak valami kimondhatatlan kényelme, hogy valaki vezeti a jógát, dönt helyettem, hogy mely ászanákat gyakoroljam, és adott esetben motivál is arra, hogy ne csak a kedvenceimet vegyem elő, hanem újakat, másokat, kevésbé kényelmes pózokat tartsak ki, talán tovább is, mint amit egyedül kitartanék. Szeretem a kommentárt is az oktatótól, hogy melyik póz éppen mire hat, a biztatásokat, a légzés rendjének "vezénylését", illetve azt is, ha odajön hozzám, és a megfelelő szögbe mozgat vagy segíti a nyújtást. Viszont legtöbb ismerősömnek, aki jógázik, egyáltalán nem ez számít. Nekik kell a sok kijavítás, a szóbeli utasítások, hogy "Pirike, a lábaidat egy 5 centivel közelebb tedd!" meg ilyesmik.
A másik az, hogy alighanem az astanga nem nekem való. Mint ahogy a bikram jóga sem tetszett, egyetlen okból: az ismétlésekből. Mindig ugyanaz. Kötött sorrendben kell elvégezni bizonyos ászanákat, nincs meglepetés, nincs új pózban rejlő kihívás, mindig ugyanaz. Sokakat ez megnyugtat és fejlődésre inspirál, engem untat. Szeretem a meglepetéseket, mikor elmegyek jógázni, és meglepetések érnek. Olyan ez, mint meghallgatni néhány MP3 albumot a gépemről, vagy betenni a rádiót, hadd szóljon, valami.
Vége lett tehát ennek a jógaórának és én még mindig "ott vagyok", hogy átgondoljam mi nem működött, pedig már rég "haza kellett volna érkezzek", hogy teljesen "itt legyek és ne ott". :) De mostmár tényleg leteszem a lantot, otthagyom azokat a tapasztalatokat, és ha minden jól megy, akkor megérkezem haza, a jelenbe újra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése