A tegnapi napot nem sorolhatnám a legjobbak közé. A kétfős csapat, amiben eddig dolgoztam egy főre redukálódott, ezzel mondhatnám, hogy szerencsésen megúsztam a létszámleépítést. Biztos vagyok benne, hogy kolléganőmnek ez a hír nagyobb sokkot jelentett, mint nekem, de itt, a saját kis blogomon, az saját felségterültemen, a grafoterápiám helyszínén kijelentem, engem is kurvára megviselt. Egyik nap még minden rendben, megy a munka, célok és tervek holnapra, míg a másik nap már elveszik mind. Most itt vagyok egyedül, és én még elmondhatom magamról, hogy holnap is dolgozni fogok, hogy talán még a közeljövőre kitűzött céljaimat el fogom érni, a munkákat, amikben éppen benne vagyok, én fogom elvégezni. Aztán bármikor hívhatnak engem is megbeszélésre, ahol egy apró döntéssel keresztülhúzhatják az egészet. Pótolhatók, nélkülözhetők vagyunk mindannyian. Ennyi. Próbáltam vigasztalni a kolléganőmet, és próbáltam minél kevésbé keseregni a saját problémáimon, ami ebből engem érint. Mondjuk, hogy ki fogja elvégezni a munkát, amíg én szabadságon/betegszabadságon vagyok. Hogy fogok megbirkózni kétszer annyi munkával, mint eddig. Ha nem megy, és késnek a munkák, akkor utálatos lesz az egész, mindig csak azt csinálni, ahol hangosabban üvöltöznek, és folyton-folyvást az elégedetlenséget kapni vissza a munka elvégzése után, mint visszajelzés. Ezért küzdöttem ezidáig, hogy mindenki elégedett legyen, és most tessék: alighanem azért történt ez, mert a mi csapatunk még nem úszott el a munkában. De minek is keresem az okokat. Megtörtént, így alakult, most ezzel a szituációval kell valamit kezdeni. Azzal, hogy élhető maradjon a munkakörülményem, hogy szívesen járjak még be a céghez. Ezen a napon bárhol máshol szívesebben lettem volna... de persze ez a 8 óra is letelt.
Jógázni mentem ezután, lelkileg megtépázva, mint egy darab felmosórongy. Vártam egy barátnőmre a villamosmegállóban, mikor egy viszonylag jól szituált korosztályombeli srác megszólított udvariasan. Elnézést kért, hogy így ismeretlenül megszólít, de segítséget kérne, mert éhes, és szeretne enni. Pár forintot adjak neki, de úgy is jó, ha én veszem meg az ételt. Miután elmondtam neki a szokásosat, hogy nem tudok segíteni, még néhányszor elismételte nekem szívettépő hangon hogy mennyire éhes. Átgondoltam, hogy van-e nálam valami étel, amit odaadhatnék neki, aztán rájöttem, hogy nincs. Pénzt meg nem adok. Ismét a szemébe néztem, és ismét megmondtam neki, hogy sajnos nem tudok segíteni. Ekkor egy teljesen más hangnemben kinyilatkozta nekem, hogy még egy százast is sajnálok tőle?! – ennyi kellett csak nekem, hogy odébbmenjek, mielőtt kiborulok, és nekiállok ráborítani azt az feszültséget, ami a napom folyamán felgyülemlett bennem. Arrébb mentem, félhangosan megnyugtattam magam, hogy ez egy idióta, és talán örültem is, hogy így alakult, mert eddig a fordulatig már-már elkezdtem agyalni, hogyan segíthetnék neki. Talán az is szuper lett volna, ha kiadom magamból a haragot, azt a megbotránkozást, hogy milyen alapon jön egy vad idegen ahhoz, hogy kérdőre vonjon, hogy nem segítek neki. Ki tudja, talán jól esett volna hidegvérrel a szemébe mondani, mit gondolok erről az egész helyzetről, aztán tudom hogy megbántam volna utólag. Tombolni nagyszerű érzés, amikor éppen tart. Utána pedig a bűntudat, az, hogy nem tudtam kontrollálni magam. A kérdés, hogy kell-e, egészséges-e a folyamatos kontroll? Mi lenne, ha csak úgy szabadon tennék bármit, amihez kedvem van, amit érzek, ha tényleg „ami a szívemen az a számon” típus lehetnék, és nem kéne folyton figyelnem arra, hogy kit-mikor bánthatok a szavaimmal/tetteimmel... Aztán rájövök, hogy valamiféle kontroll mégiscsak fontos, mert ha nincs, az veszélyes. Inkább csillapodnom kéne, ezt a feszültséget megelőzni valahogy, és akkor nincs ok a tombolásra.
Aztán jött a lány, akivel jógára mentem, ő is hurcolta magával a napjának terheit, gondjait. Elmondta őket, elpanaszolta hogy ez és az történt vele, és valahogy lecsillapodtam. Rezignáltan tekintettem vissza a napom eseményeire, elfogadtam, hogy ezek történtek, így történtek, és az ég világon semmit nem tehetek, hogy visszacsináljam a mai napot.
Jógán próbáltam kikapcsolni a gondolataimat, a csapongó érzelmeimet, viszonylag kevés sikerrel. Jól esett megnyújtózni, csak egy kicsit kisebb kihívást jelentett számomra fizikailag, mint amekkorára akkor és ott szükségem lett volna. És végül, ez a nap is elmúlt. Csak úgy, mint mindegyik más. Az élet tovább megy, az emberek jönnek-mennek, míg a nap ugyanúgy megteszi látszólagos útját az égen, mint eddig Föld nevű gömb pedig csak cipel minket fáradhatatlanul a hátán, függetlenül attól, hogy van-e munkánk, vagy adunk-e az éhezőknek egy százast.
Jógázni mentem ezután, lelkileg megtépázva, mint egy darab felmosórongy. Vártam egy barátnőmre a villamosmegállóban, mikor egy viszonylag jól szituált korosztályombeli srác megszólított udvariasan. Elnézést kért, hogy így ismeretlenül megszólít, de segítséget kérne, mert éhes, és szeretne enni. Pár forintot adjak neki, de úgy is jó, ha én veszem meg az ételt. Miután elmondtam neki a szokásosat, hogy nem tudok segíteni, még néhányszor elismételte nekem szívettépő hangon hogy mennyire éhes. Átgondoltam, hogy van-e nálam valami étel, amit odaadhatnék neki, aztán rájöttem, hogy nincs. Pénzt meg nem adok. Ismét a szemébe néztem, és ismét megmondtam neki, hogy sajnos nem tudok segíteni. Ekkor egy teljesen más hangnemben kinyilatkozta nekem, hogy még egy százast is sajnálok tőle?! – ennyi kellett csak nekem, hogy odébbmenjek, mielőtt kiborulok, és nekiállok ráborítani azt az feszültséget, ami a napom folyamán felgyülemlett bennem. Arrébb mentem, félhangosan megnyugtattam magam, hogy ez egy idióta, és talán örültem is, hogy így alakult, mert eddig a fordulatig már-már elkezdtem agyalni, hogyan segíthetnék neki. Talán az is szuper lett volna, ha kiadom magamból a haragot, azt a megbotránkozást, hogy milyen alapon jön egy vad idegen ahhoz, hogy kérdőre vonjon, hogy nem segítek neki. Ki tudja, talán jól esett volna hidegvérrel a szemébe mondani, mit gondolok erről az egész helyzetről, aztán tudom hogy megbántam volna utólag. Tombolni nagyszerű érzés, amikor éppen tart. Utána pedig a bűntudat, az, hogy nem tudtam kontrollálni magam. A kérdés, hogy kell-e, egészséges-e a folyamatos kontroll? Mi lenne, ha csak úgy szabadon tennék bármit, amihez kedvem van, amit érzek, ha tényleg „ami a szívemen az a számon” típus lehetnék, és nem kéne folyton figyelnem arra, hogy kit-mikor bánthatok a szavaimmal/tetteimmel... Aztán rájövök, hogy valamiféle kontroll mégiscsak fontos, mert ha nincs, az veszélyes. Inkább csillapodnom kéne, ezt a feszültséget megelőzni valahogy, és akkor nincs ok a tombolásra.
Aztán jött a lány, akivel jógára mentem, ő is hurcolta magával a napjának terheit, gondjait. Elmondta őket, elpanaszolta hogy ez és az történt vele, és valahogy lecsillapodtam. Rezignáltan tekintettem vissza a napom eseményeire, elfogadtam, hogy ezek történtek, így történtek, és az ég világon semmit nem tehetek, hogy visszacsináljam a mai napot.
Jógán próbáltam kikapcsolni a gondolataimat, a csapongó érzelmeimet, viszonylag kevés sikerrel. Jól esett megnyújtózni, csak egy kicsit kisebb kihívást jelentett számomra fizikailag, mint amekkorára akkor és ott szükségem lett volna. És végül, ez a nap is elmúlt. Csak úgy, mint mindegyik más. Az élet tovább megy, az emberek jönnek-mennek, míg a nap ugyanúgy megteszi látszólagos útját az égen, mint eddig Föld nevű gömb pedig csak cipel minket fáradhatatlanul a hátán, függetlenül attól, hogy van-e munkánk, vagy adunk-e az éhezőknek egy százast.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése