Szívcsakra

Sokadjára fogok hozzá ehhez a bejegyzéshez, mert nem voltam benne biztos, hogy meg akarom-e írni, mégis valami bennem azt súgja, hogy ez egy olyan élmény, amiről írnom kell. Szóval voltam egy 4 órás szívcsakra workshop-on abban a jógastúdióban ahová járok, és nem bántam meg egyetlen percét sem. Volt egy kis előadás/beszélgetés az elméletekről, a csakrarendszerekről, a tudatról, egóról, érzelmekről stb., ezekbe most nem megyek bele, viszont volt néhány gyakorlat, amit szeretnék elmesélni.

Az egyik lényege a szemkontaktus volt, semmi több. Párokba álltunk egymással szembe, és néhány percig a szemkontaktust kellett tartanunk. Elsőre ijesztő volt úgy nézni a másik szemébe, hogy nem egy beszélgetés apropójából történik, nem is tetszés/vonzalom kinyilvánítása miatt, hanem farkasszemet kell nézni egy másik emberrel, akit talán csak látásból ismerek. Ígyhát néztünk egymás szemébe. A párok váltakoztak, mindenki mindenkivel sorra került, és egy pillanatra sem volt unalmas ez. Az első néhány másodperc után kitisztultak a fejemből a gondolatok, a címkézések, mint például ennek barna szeme van, ez a lány ki van sminkelve, ennek az idős hölgynek pedig beteg az egyik szeme. Az a pár másodperc mindig elég volt arra, hogy kiürüljenek a gondolataim, az előítéleteim, és csak egy másik ember tekintetet lássam meg.

A másik gyakorlat egy kicsit tovább ment ennél. Ott szintén szemközt álltunk egymással. Megfogtam az társam bal kezét, és a mellkasomra tettem, ahol érezheti a szívdobogásomat (kábé a nyak alá). Ő is ugyanezt tette, és ott is tartottuk a saját kezünket a másikén, így tartottuk a szemkontaktust. Sokan sírtak ezen a gyakorlaton, rám nem volt ilyen hatással, mégis nagyon is mélyen érintett. Ahogy néztem a másik szemébe, éreztem a szívdobogását, elemi erővel értettem/éreztem meg az azonosságunkat. Függetlenül nemtől és életkortól, még a szimpátiától is, egyetlen érzésem volt: ő egy élő emberi lény. Akkor és ott nem volt több ennél, és én magam sem. Ugyanazok vagyunk, működünk, funkcionálunk, ver a szívünk, ő is ember, én is az vagyok, élünk. Most. Az gyakorlat végeztével hálát éreztem. Megölelhettük egymást, ha úgy éreztük, és mindig úgy éreztük, minden páromnál megöleltük egymást, és mindegyik ölelés megható volt, mintha hazaérkeztem volna. Mintha egy közeli családtagot ölelnék, holott lényegében számomra ismeretlen emberekkel történt a gyakorlat. Szinte ismeretlenek voltak egészen mostanáig. Végetért valamiféle hűvös távolságtartás közöttünk, a tudat, hogy ugyanazok vagyunk valahogy közel hozott egymáshoz minket. Ez érződött a program vége utáni percekben is, mikor beszélgettünk egymással, és érződött másnap is, mikor néhányukkal összefutottam jóga során. Csak belegondoltam, hogy mi történne, ha nemcsak ilyen speciális körülmények között, hanem bárhol és bármikor el lehetne végezni ezt a gyakorlatot. Persze ez csak TFH, de akkor is. Mit művelne az ellenségekkel, ha ilyen élményben lenne részük egymással? Valami csodálatos dolog történt velem. Talán csak ideigenes lesz ez a változás, sőt ebben szinte biztos vagyok, de sokáig úgy tekintettem és még mindig úgy tekintek a másik emberre aki szembe jön velem, hogy tudom/érzem, ő is ugyanaz mint én. Dobog a szívünk, lélegzünk, élünk, és egyszer majd mind mindez megszűnik, és meghalunk. Nincs különbség Brad Pitt, Ferenc pápa, a kukásember vagy köztem ebből a szempontból. Más szempontból persze számtalan tényezőt találhatunk, melyektől egyediek vagyunk, ez is csodálatos dolog, de az, hogy alapvető azonosságok vannak bennünk, ugyanolyan nagyszerű.