Tegnap reggel nagy készülődéssel telt. Pont az a hangulatom volt, mikor "nincs mit felvegyek", "sehogy sem jó a hajam", "túl sok a smink" vagy "túl kevés", egyszóval semmi sem jó úgy, ahogy van. Ezért a frizurakészítés egy órát vett el az életemből, ezalatt pedig vagy 4-5 frizurát kipróbáltam, de végül Laci állított meg a végtelennek tűnő nyűglődésemben, hogy indulni kéne már... Szóval odaértünk, nagy tömeg, mindenki harci díszben, mintha valami ballagás lenne. Szerencsére megtaláltuk a dohányzót, amit rajtunk kívül senki sem fedezett fel, így nyugodtan és kénylemesen meg tudtunk kávézni még az ünnepség előtt. Mielőtt elkezdődött volna a "móka", volt sok adminisztráció, idegeskedés anyumnak az ülőhelyéért, meg ilyenek.
Mikor már ott ültem a többiekkel a díszbeszédek alatt, kissé elfáradtam. Nem nagyon fogtam fel, hol is vagyok. Mikor elhangzottak azok a nagy szavak, hogy ez a nap életünk egyik legjelentősebb napja, akkor valahogy nem éreztem át ezt. Aztán jött a diploma kiosztás része, mikor felolvassák a neveket, és egyenként ki kell menni a dékánhoz, kézfogás, eközben a rokonok fényképezőgépet kattingatnak mindenfelől és persze a bájvigyor az arcokon. Mikor ott álltam a színpad lépcsőjén, elfogott az az izgalom, az a furcsa gyomorszorító ámde kellemes érzés, hogy "ez nem lehet igaz, biztosan csak álmodom". Jó volt végül a keményfedeles papírt a kezemben szorongatni, alig akartam elengedni. Jól esett, hogy büszkék voltak rám, Laci, Anya és a barátaim. Nagyon féltem ettől a naptól, hogy szomorú leszek részben. Sokszor még az államvizsga után elkapott az érzés, a tudat, hogy mennyire szomorú, hogy Apa már nem élhette meg, és hogy ő biztosan nagyon-nagyon büszke lenne rám. A diplomaosztón nem éreztem ezt a szomorúságot. Úgy éreztem ott van ő is az ünnepségen, és ez nagyon jól esett. Tudom, hogy kicsit bizarr gondolat, de tényleg éreztem a jelenlétét, talán a lelkemben volt jelen. Ugyanaz az érzés fogott el, mint a temetésén, mikor az a szentfazék református lelkész prédikált valamiről, amire tudtam, hogy Apa csak legyintene és kacagna egy nagyot. Éreztem ott és akkor a gyászbeszéd alatt is, hogy csak legyint és kacag egy nagyot... Itt, a diplomaosztón úgy éreztem, mintha hátbaveregetne, és látnám azt az arckifejezését, ami azt mondja: "büszke vagyok rád". Anyumon is láttam ezt a tekintetet, és jól esett. Ritkán fordul elő, hogy kitekint a saját világából, de most megtette.
Azt mondják, ez az igazán nagy nap az ember életében. Nekem sokkal nagyobb dolog volt az az érzés, mikor az államvizsgáról hazafelé jövet próbáltam szembesülni a ténnyel: diplomám van. Eltelt pár hét, és számomra ez már csak a kézzel fogható diploma. Az igazán nagy nap a vizsga volt. Talán ez a napja annak, hogy a család és a barátok kifejezhessék ünnepélyes keretek között is, mennyire büszkék.
Az ünnepség után átmentünk Anyához koccintani egyet, aztán a barátok még átjöttek hozzánk egy kicsit beszélgetni, pókerezni, szombat délutánt lazulni. Sokszor eszembe juttatták, hogy most én vagyok az ünnepelt, ez az én "nagy napom", de valahogy nem éreztem át ekkor sem. Örültem a koccintásoknak, örültem a barátaim jelenlétének, de igazából már pár hete diplomás vagyok. Remélem hamarosan a barátaim diplomáját fogom ünnepelni velük!
Mikor már ott ültem a többiekkel a díszbeszédek alatt, kissé elfáradtam. Nem nagyon fogtam fel, hol is vagyok. Mikor elhangzottak azok a nagy szavak, hogy ez a nap életünk egyik legjelentősebb napja, akkor valahogy nem éreztem át ezt. Aztán jött a diploma kiosztás része, mikor felolvassák a neveket, és egyenként ki kell menni a dékánhoz, kézfogás, eközben a rokonok fényképezőgépet kattingatnak mindenfelől és persze a bájvigyor az arcokon. Mikor ott álltam a színpad lépcsőjén, elfogott az az izgalom, az a furcsa gyomorszorító ámde kellemes érzés, hogy "ez nem lehet igaz, biztosan csak álmodom". Jó volt végül a keményfedeles papírt a kezemben szorongatni, alig akartam elengedni. Jól esett, hogy büszkék voltak rám, Laci, Anya és a barátaim. Nagyon féltem ettől a naptól, hogy szomorú leszek részben. Sokszor még az államvizsga után elkapott az érzés, a tudat, hogy mennyire szomorú, hogy Apa már nem élhette meg, és hogy ő biztosan nagyon-nagyon büszke lenne rám. A diplomaosztón nem éreztem ezt a szomorúságot. Úgy éreztem ott van ő is az ünnepségen, és ez nagyon jól esett. Tudom, hogy kicsit bizarr gondolat, de tényleg éreztem a jelenlétét, talán a lelkemben volt jelen. Ugyanaz az érzés fogott el, mint a temetésén, mikor az a szentfazék református lelkész prédikált valamiről, amire tudtam, hogy Apa csak legyintene és kacagna egy nagyot. Éreztem ott és akkor a gyászbeszéd alatt is, hogy csak legyint és kacag egy nagyot... Itt, a diplomaosztón úgy éreztem, mintha hátbaveregetne, és látnám azt az arckifejezését, ami azt mondja: "büszke vagyok rád". Anyumon is láttam ezt a tekintetet, és jól esett. Ritkán fordul elő, hogy kitekint a saját világából, de most megtette.
Azt mondják, ez az igazán nagy nap az ember életében. Nekem sokkal nagyobb dolog volt az az érzés, mikor az államvizsgáról hazafelé jövet próbáltam szembesülni a ténnyel: diplomám van. Eltelt pár hét, és számomra ez már csak a kézzel fogható diploma. Az igazán nagy nap a vizsga volt. Talán ez a napja annak, hogy a család és a barátok kifejezhessék ünnepélyes keretek között is, mennyire büszkék.
Az ünnepség után átmentünk Anyához koccintani egyet, aztán a barátok még átjöttek hozzánk egy kicsit beszélgetni, pókerezni, szombat délutánt lazulni. Sokszor eszembe juttatták, hogy most én vagyok az ünnepelt, ez az én "nagy napom", de valahogy nem éreztem át ekkor sem. Örültem a koccintásoknak, örültem a barátaim jelenlétének, de igazából már pár hete diplomás vagyok. Remélem hamarosan a barátaim diplomáját fogom ünnepelni velük!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése