Egyedül

Ezek azok a pillanatok, amikor egy kicsit elhúzódok a saját kis vackomba, egy kicsit elrejtőzök és lelkem publikus részét hagyom kint, automatikus üzemmódba helyezve. Nem kell figyeljek rá, működik-e vagy sem, tudom hogy működik.
Bent pedig, szorongva, kétségbeesve keresem a gondolataimat, és a gondolatfoszlányokat megtalálva összerakósdit játszom velük. Néha ilyen is kell. Ez általában akkor jön el, amikor felhalmozódnak az apró döntések, melyeket képtelen vagyok meghozni, és forgolódok jobbra-balra, és sehol senki, aki meghallaná/megértené őket. Illetve persze körülöttem annyi de annyi ember van, mégis reménytelenül egyedül érzem magam ilyenkor. Rádöbbenek, hogy az életemet bizony én irányítom (ez jó is meg nem is), és valójában mindenki el van foglalva a saját kis élete irányításával. Vajon ők is kitekintenek néha segítségért?
Erre valók a barátok, akik olykor meghallják lélek hangját. Van hogy segítséget kér, van hogy csak együtt akar örülni, van hogy nem akar egyedül sírni. A barátok létezése olyan nyilvánvaló és természetes, hogy nem is igazán értékeljük őket. Aztán egy kicsit távolabb kerülnek, fordulok jobbra és balra, és sehol senki. Ez persze ideiglenes állapot jobb esetben, és az átmenetet már nem is érzékeli az ember, csak jobb lesz, egyre jobb, míg előbújik végre abból zugból, ahová a lelke jelentős része menekült. Tehát semmi ok az aggodalomra, hiszen tudom, hogy a dolgok maguktól megoldódnak. Ez meg amolyan kesze-kusza bejegyzés lett...