Emlékbuborék

A hétköznapok egyszerű pillanataiban sokszor előbukkannak emlékfoszlányok. Valami, ami sehogyse kötődik az aktuális helyzethez, pillanathoz, mégis ott terem a múltamból, mint egy buborék, ami fellebeg a szódavíz felszínére. Most éppen a tinédzserkorom egy meghatározó pillanata tért így vissza a jelenembe. Egyedül ültem a fűben a Népstadion kertjében, valamilyen nyári rendezvény volt, én azt hiszem 15 éves lehettem akkor. Körülöttem embersokaság nyüzsgött a téren, arra már nem emlékszem mit csinálhattam: zenét hallgattam-e vagy épp leültem egyet pihenni. Mindenesetre belebambultam a távolba, és feltűnt A Férfi. Na jó, akkoriban még srác volt, de ne felejtsük el, hogy én még éppen tinédzserkorom legjavát éltem, így a szememben férfi volt. Fiatal felnőttkoromat megelőző plátói szerelemmel éreztem iránta már egy ideje, olyan rózsaszínű ködös fajtával. Szinte el se hittem, hogy tényleg pont ott van ahol én, hogy meg is ismer, mosolyogva integet és felém közeledik. A véletlenek, mi más... Nagyon hálás voltam ennek a véletlennek. A történet folytatása sem túl nagyszabású, de nekem sokat jelentett. Séta a Várban és környékén a naplementében, sok-sok beszélgetés, és a romantika, amit alighanem csak én éreztem, mert ez egy cseppet sem romantikus séta volt máskülönben. Inkább baráti. Nagyon fiatal voltam, éretlen és hihetetlenül szerelmes. Az a nap tovaúszott, hosszú idő múlva elhalványodott az ezt megelőző és követő napok sokaságában, mégis ezúttal olyan élénken felidéződött, mintha csak tegnap lett volna. Hétköznapi időutazás ez.