A döntés

Meghoztam a döntést: a Raiffeisen-nél fogok dolgozni május 5-től. Persze mostmár nem kéne agyaljak azon, vajon jól jártam-e vele, de mindig sikerül visszatérjek a témához. Azt hiszem, ezt nem lehet tudatosan irányítani, ilyen vagyok, és kész. Talán majd akkor fogok megnyugodni, ha megbirkózom majd a feladattal és jólérzem majd magam a cégnél. Bizakodó vagyok. Az bosszant egy kicsit, na meg emellet jól is esik, hogy a hr-es nő, aki mellesleg nagyon szimpatikus volt nekem már az elejétől, szóval mondta, hogy sajnálja, hogy nem én töltöm majd be a pozíciót. Laci szerint direkt mondta, hogy én is sajnáljam hogy így döntöttem. Nem tudom. Az biztos, hogy nagyon lehet rám érzelmileg hatni, és így valóban mégtöbbet rágódok ezen a döntésemen. Azt mondják az okosok: üzletbe nem keverünk érzelmeket. És ez pusztán üzlet, egyfajta kereskedelem, melynek a munkaerő az áruja, jelen esetben én. De mit tegyek, ha egy érző lény vagyok? Képtelen vagyok elvonatkoztatni ettől, és pusztán úgy tekinteni erre, hogy melyik cég kínál többet a munkámért. Valójában csak néhány elvárásom van: hogy viszonylag jól érezzem magam abban a bizonyos mókuskerékben, és hogy jól fizessenek. Nem akarok én karriert építeni, mint más abíciózus friss diplomás, nem akarok én mindnekinek a főnöke lenni, hatalommal és millió felelősséggel a nyakamban. Egyszerűen biztonságot szeretnék: biztos állást, biztos anyagiakat. És ha a menedzser pozíció többet fizet (márpedig hát persze hogy...), akkor nosza, hiszen ezért tanultam, vagy mi. Ha majd összejön egyszer... Az viszont biztos, hogy a jövőbeni gyerekvállalásról nem fogok lemondani a karrier érdekében. Tudom, hogy minden munkáltató ezt várja, nade kérem, őket is szülte valaki. De ez már más téma, nagyon elrugaszkodtam az eredetitől.
VAN ÁLLÁSOM!!! :D És ez így, a munka kezdete előtt, marha jó érzés! Egy ideig nem lesz több állásinterjú, nem lesz több feszengés. Dolgozó lányzó lettem. Remélem ez majd sokáig így is marad...