Estére mindig egy kicsit elcsendesülnek a dolgok körülöttem, ennek hatására én is. Ilyenkor előkerülnek a kevésbé gyakorlatias gondolataim. A munkahely, a szakdolgozat, az államvizsga, mind-mind háttérbeszorul, és egy kicsit bezárkózok a gondolataimmal. Aztán továbbgondolom őket, végül sehogysem tudok értelmes megoldásra, végszóra jutni. Furcsa késztetést éreztem hirtelen, hogy leírjam a vívódásomat, aztán le kellett lassítanom magam kissé, hiszen mindent mégsem írhatok le, mert abból egy nagyon személyeskedő és kitárulkozó bejegyzés kerekedne. Ezt pedig nem szeretném. Hogy mégis akkor mi értelme leírjam? Nos, erről már írtam eleget, mégsem fejtettem meg eme rejtélyt, hogy mire való a blog. Egyszerűen csak jó érzés írni bele, egyelőre ennyi...
A vívódásom: a ragaszkodáson gondolkoztam el az utóbbi pár órában. Sokféle megítélése van ennek az érzésnek, viselkedési formának. Sokan tisztelik, sokan elítélik, más-más indokkal. Most egyik oldalra sem szándákozok állni, egyszerűen csak saját ragaszkodásomon tűnődöm bizonyos dolgok felé. Például itt vannak a tárgyak rögtön. Mi hasznom belőlük? Szépek talán vagy hasznosak, de ezen felül csak a helyet foglalják. Viszont emlékek kötődnek hozzájuk. Ajándék valakitől, egy vásárfia valahonnan vagy csak egyszerűen annyira szép vagy csúnya, hogy azt már muszáj megőrizni. Bosszantó néha tárgyakhoz ragaszkodni, káoszt teremtenek az ember életében.
Aztán itt vannak a helyek. Otthonok, lakások, kertek, terek, utcák, városok, országok... satöbbi. Ragaszkodok helyekhez, miután közel kerültek hozzám. Ragaszkodtam a gyerekszobámhoz, mert az közel került hozzám a milliónyi emlék miatt, amely helyszíne volt az első iskolás napjaimnak, az első szerelmemnek, az első szerelmi bánatomnak na meg még sorolhatnám... Aztán ott van nagymamám régi háza, ahol ugyancsak rengeteg gyerekkori emlékem halmozódott fel. Ragaszkodtam Belgiumhoz, Kortrijkhoz, azon belül is t'Hoge utcához, ahol minden épületet világosan fel tudok még mindig idézni. A levegő illatát, az utca köveit, a házak színeit és hatalmas ablakait, a kertek gondosan megnyírt sövényét, a szél simogatását. Ragaszkodok jelenlegi otthonomhoz, amely annyi közös emléket őriz Lacival. Minden itt kezdődött el, itt vagyunk olyan nagyon boldogok. Kár, hogy ez a hely se tart örökké számunkra. Remélem legalább mi, egymásnak, örökké tartunk. Furcsa, hogy itt van az elvágyódásom Magyarországról Lacival, mégis mennyire ragaszkodom az itteni helyekhez, melyek annyi emléket hordoznak. Talán egy kicsit megszakadna a szívem, ha tudnám, nem láthatom többé ezt az országot.
Aztán végül, de nem utolsó sorban az emberek. Hozzájuk különösen tudok ragaszkodni. Barátokhoz, szerelmekhez. Ez sokakat elriaszt. Nem is baj, jól van ez így. Akit elriaszt, az legalább nem engedi, hogy annyira közel kerüljek hozzá, hogy egyszer ha úgy alakul, fájjon az elmúlás. És itt jön a vívódás része a dolognak. Jó visszaemlékezni a régi barátságokra, a régi szerelmekre. Még most is összeszorul a szívem. Ez az érzés viszont olyan keserédes fájdalmat okoz mégis, hogy képtelen vagyok eldönteni, talán jobb lett volna-e nélkülük. A szívem afelé húz, hogy nem. Kellettek. Volt egy barátságom, amely emiatt ment tönkre. Túl közel került hozzám az a fiú, és túlságosan kezdtem ragaszkodni hozzá és próbáltam átlépni egy-két határt. Talán megijedt. Ez biztos. Most hálás vagyok neki, egy fájdalommal több, viszont egy ennél sokkal nagyobb fájdalommal kevesebb. Ez van az egyik oldalon... Na meg sok szép emlékkel. Ez meg a másikon... Tehát ezen is vívódom még, talán sohasem fogok a dolgon dűlőre jutni... Szerencsére egyre ritkábban gondolok erre...
Na tessék, most meg nagyon kitárulkoztam! Jajj. Odase neki. :) Lényeg a lényeg, most itt van a kedvesem, akihez úgy ragaszkodok, mint még soha senkihez, legalábbis ezt bizton érzem, és állíthatom. Remélem, sohasem kell keserédes emlékkel emlékeznem rá, mert velem marad végig. Ez az a pont, mikor bizony a ragaszkodás számomra egyértelmű kategóriába sodródik. Jó ez. Ha ő is ragaszkodik hozzám, az mégjobb. Azt hiszem, ez így van nála is. Ezért engedjük egymásnak, és nem ijedünk meg tőle. Nem megszokás ez, hanem szeretet. És ilyenkor marad ki a keserű jelző, és ott marad végül az édes.
A vívódásom: a ragaszkodáson gondolkoztam el az utóbbi pár órában. Sokféle megítélése van ennek az érzésnek, viselkedési formának. Sokan tisztelik, sokan elítélik, más-más indokkal. Most egyik oldalra sem szándákozok állni, egyszerűen csak saját ragaszkodásomon tűnődöm bizonyos dolgok felé. Például itt vannak a tárgyak rögtön. Mi hasznom belőlük? Szépek talán vagy hasznosak, de ezen felül csak a helyet foglalják. Viszont emlékek kötődnek hozzájuk. Ajándék valakitől, egy vásárfia valahonnan vagy csak egyszerűen annyira szép vagy csúnya, hogy azt már muszáj megőrizni. Bosszantó néha tárgyakhoz ragaszkodni, káoszt teremtenek az ember életében.
Aztán itt vannak a helyek. Otthonok, lakások, kertek, terek, utcák, városok, országok... satöbbi. Ragaszkodok helyekhez, miután közel kerültek hozzám. Ragaszkodtam a gyerekszobámhoz, mert az közel került hozzám a milliónyi emlék miatt, amely helyszíne volt az első iskolás napjaimnak, az első szerelmemnek, az első szerelmi bánatomnak na meg még sorolhatnám... Aztán ott van nagymamám régi háza, ahol ugyancsak rengeteg gyerekkori emlékem halmozódott fel. Ragaszkodtam Belgiumhoz, Kortrijkhoz, azon belül is t'Hoge utcához, ahol minden épületet világosan fel tudok még mindig idézni. A levegő illatát, az utca köveit, a házak színeit és hatalmas ablakait, a kertek gondosan megnyírt sövényét, a szél simogatását. Ragaszkodok jelenlegi otthonomhoz, amely annyi közös emléket őriz Lacival. Minden itt kezdődött el, itt vagyunk olyan nagyon boldogok. Kár, hogy ez a hely se tart örökké számunkra. Remélem legalább mi, egymásnak, örökké tartunk. Furcsa, hogy itt van az elvágyódásom Magyarországról Lacival, mégis mennyire ragaszkodom az itteni helyekhez, melyek annyi emléket hordoznak. Talán egy kicsit megszakadna a szívem, ha tudnám, nem láthatom többé ezt az országot.
Aztán végül, de nem utolsó sorban az emberek. Hozzájuk különösen tudok ragaszkodni. Barátokhoz, szerelmekhez. Ez sokakat elriaszt. Nem is baj, jól van ez így. Akit elriaszt, az legalább nem engedi, hogy annyira közel kerüljek hozzá, hogy egyszer ha úgy alakul, fájjon az elmúlás. És itt jön a vívódás része a dolognak. Jó visszaemlékezni a régi barátságokra, a régi szerelmekre. Még most is összeszorul a szívem. Ez az érzés viszont olyan keserédes fájdalmat okoz mégis, hogy képtelen vagyok eldönteni, talán jobb lett volna-e nélkülük. A szívem afelé húz, hogy nem. Kellettek. Volt egy barátságom, amely emiatt ment tönkre. Túl közel került hozzám az a fiú, és túlságosan kezdtem ragaszkodni hozzá és próbáltam átlépni egy-két határt. Talán megijedt. Ez biztos. Most hálás vagyok neki, egy fájdalommal több, viszont egy ennél sokkal nagyobb fájdalommal kevesebb. Ez van az egyik oldalon... Na meg sok szép emlékkel. Ez meg a másikon... Tehát ezen is vívódom még, talán sohasem fogok a dolgon dűlőre jutni... Szerencsére egyre ritkábban gondolok erre...
Na tessék, most meg nagyon kitárulkoztam! Jajj. Odase neki. :) Lényeg a lényeg, most itt van a kedvesem, akihez úgy ragaszkodok, mint még soha senkihez, legalábbis ezt bizton érzem, és állíthatom. Remélem, sohasem kell keserédes emlékkel emlékeznem rá, mert velem marad végig. Ez az a pont, mikor bizony a ragaszkodás számomra egyértelmű kategóriába sodródik. Jó ez. Ha ő is ragaszkodik hozzám, az mégjobb. Azt hiszem, ez így van nála is. Ezért engedjük egymásnak, és nem ijedünk meg tőle. Nem megszokás ez, hanem szeretet. És ilyenkor marad ki a keserű jelző, és ott marad végül az édes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése