Ennyi volt...

Hazafelé a bevásárlásból észrevettem, hogy lezárták az út egyik felét. Egy nagyobbfajta teherautó állt, mögötte rendőrökkel, és kordonnal. Gondoltam, biztosan valami drogcsempészt csíptek el, vagy ki tudja. (Túl sok filmet nézek :S) Közelebb érve a bámészkodó tömeg egy ritkásabb részén megláttam egy embert feküdni az úton, fekete nejlonnal leterítve. Már nem volt szükség mentőre. Nem akartam többet látni. Képtelen voltam beállni a bámészkodók közé, és lesni, mikor viszik el a holttestet. Furcsa, mennyire kíváncsi egy kívülálló ilyenkor. Én is az voltam. Hallgattam tovább a rádiót, hátha bemondják a hírekben hogy mi történt, közben küzködtem a hányingerrel. Régebben nem hiszem, hogy megérintett ennyire egy idegen ember halála. Most csak átfutott az agyamon, hogy másfél órával korábban még azon a helyen sétáltam keresztül, ahol nem sokkal később meghalt valaki. A hatásvadász filmekben már jó előre odaállítják a kaszást, hogy várja az áldozatát. Én nem hiszek ebben. A sorsban sem szeretnék hinni, egyszerűen nem akarom elfogadni, hogy valakinek azt rendelték élete befejezésének, hogy kilépve az úttestre elgázolja valaki. Nem szeretnék ebben hinni, de néha megkörnyékez a gondolat, mi van, ha ez az igazság? Na de most ebbe nem szeretnék belemenni, hosszabb téma ez annál. Hazafelé sétálva egyre csak hajszoltam magam bele a lehangoltságba. Eszembe jutott, mi történik ilyenkor. A legközelebbi hozzátartozót megtalálva, legtöbbször telefonon értesítik őt, hogy elhunyt xy. A családtag sokkos állapotba kerül, és magáról alig tudva először kábulatba esik, képtelen felfogni a történteket, majd telefont ragadva felhívja a család többi tagját, ahol kisebb-nagyobb mértékben ugyanez játszódik le. Aztán az ügyintézés, temetés, majd minden megy tovább... Szar téma a halál, sokszor kerüljük, sokszor gúnyt űzünk belőle vagy akciófilmekben bámulva azt pop-cornt zabálunk hozzá, mert az szórakoztató. Máskor meg érdekes, vagy kíváncsiságot gerjeszt. Ritkán viszont fájdalmat. Akkor történik ez, mikor érintettek vagyunk benne, és már nem tudunk felülemelkedni a tényen, a halál vicces/szórakoztató/érdekes mivoltán, mert egyik jelző sem illik rá. Ilyenkor nem tudjuk elkerülni, szemethúnyni felette, maximum elfogadni, beletörődni. Aztán akik még "játékban" maradtak élik tovább az életüket, legyintve a halál gondolatára, mígnem ismét bekövetkezik. Jól van ez így, azt hiszem. Aligha lehetne normális életet élni, ha folyton ez foglalkoztatna minket. Van, és kész. Aztán amíg be nem következik egy újabb családi tragédia, tovább szórakoztatjuk magunkat a halál-témával filmekben, könyvekben, zenében, versekben... Legtöbbször kívülálló az ember, de mindig lesznek érintettek. Végül főszereplők. Ennyi volt...