Tudom, hogy nemrég volt az a bejegyzésem a fiatalokról. Most nem szeretném megcáfolni, ellentmondani annak, amiket abban írtam, csak egy kicsit talán továbbgondolni. Mint azt említettem, olvasgatok néhány bolgot, és köztük néhány tinédzser blogját is. Kicsit paff lettem az egyiken. Nem is a mondanivalója tett azzá, hanem a reakcióm. Felzaklatott, mert visszaemlékeztem 5-6 évvel ezelőttre és nem tetszett, hogy mennyi hasonlóságot fedeztem fel. Most sem vagyok sokkal különb, talán kicsit kevésbé őszinte. Igen, ez az. Az őszinteség. Tinédzser koromban meggyőződésem volt az "ami a szívemen, az a számon" hozzáállás helyessége. Az őszinteség kell. Most is ezt vallom. De nem mindegy, milyen formában tálaljuk, illetve hogy szükség van-e minden esetben, mindenkinél ennek kimondására. Sokszor hallgatni kell. Mosolyogni egyet, és továbbmenni. Az őszinteség sokszor kegyetlen, fájdalmas, meggondolatlan. Tudni kell, hol a határ. Nem hiszem, hogy hazug lettem, csak megpróbálok minnél kevesebb embert megbántani az őszinteségemmel, pláne, ha nem barátaim. Azt hiszem a barátaim kapnak az őszinteségemből eleget. Attól félek, sokszor meg is bántom őket. Mégis, megpróbálom átgondolni a dolgokat, bár sokszor még mindig elbukom benne.
Hogy miért is hoztam fel a témát? Az a furcsa, hogy óhatatlanul is izolálódunk a fiatalabbaktól/idősebbektől bizonyos fokig. A barátainkkal együtt öregszünk, új barátokat általában olyan helyeken találunk, ahol mozgunk: egyetemen/főiskolán, álláskeresésnél/munkahelyen, barátaink barátai közt... ésatöbbi. Mind-mind korosztályunkbeli, kisebb szórással. Nem igazán vagyok közelebbi kapcsolatban például a mostani tinédzserekkel, talán ezért is döbbent meg a viselkedésük olykor. Nem is jól fogalmaztam. Ezért döbbent meg a különbség, illetve az, mennyire hasonló voltam én is akkoriban hozzájuk. Most sincs remélem egetrengető különbség, hiszen az szomorú lenne. Viszont tanulságos néha visszatekinteni, illetve csak elfogadni, hogy telik az idő a fejünk felett. Nekem ez iszonyúan nehéz. A környezetemben sokszor észre sem veszem, a saját szemeben önmagam aligha változtam. Aztán körülnézek a barátaim között, és találok egy-két jelet: születnek a babák, akik nagyon gyorsan nőnek, változnak; megélhetési gondjaink lesznek; álláskeresés/megtartás; lakásgondok... satöbbi. Aztán rövidebb önértékelés után be kell hogy ismerjem, én is változom. Önámítás és naivitás azt hinni, hogy nem. És akkor olvasok egy blogot, pár évvel fiatalabbnak az írását, és villámcsapásként hasít belém ez a felismerés. A változást senkisem kerülheti el. Ez kicsit szomorú, mégis rendben van. Ha maradnék, ahol most vagyok, az életem nem haladna sehová. Ígyhát változni kell, illetve sokkal inkább elfogadni, ha már megtörtént...
Hogy miért is hoztam fel a témát? Az a furcsa, hogy óhatatlanul is izolálódunk a fiatalabbaktól/idősebbektől bizonyos fokig. A barátainkkal együtt öregszünk, új barátokat általában olyan helyeken találunk, ahol mozgunk: egyetemen/főiskolán, álláskeresésnél/munkahelyen, barátaink barátai közt... ésatöbbi. Mind-mind korosztályunkbeli, kisebb szórással. Nem igazán vagyok közelebbi kapcsolatban például a mostani tinédzserekkel, talán ezért is döbbent meg a viselkedésük olykor. Nem is jól fogalmaztam. Ezért döbbent meg a különbség, illetve az, mennyire hasonló voltam én is akkoriban hozzájuk. Most sincs remélem egetrengető különbség, hiszen az szomorú lenne. Viszont tanulságos néha visszatekinteni, illetve csak elfogadni, hogy telik az idő a fejünk felett. Nekem ez iszonyúan nehéz. A környezetemben sokszor észre sem veszem, a saját szemeben önmagam aligha változtam. Aztán körülnézek a barátaim között, és találok egy-két jelet: születnek a babák, akik nagyon gyorsan nőnek, változnak; megélhetési gondjaink lesznek; álláskeresés/megtartás; lakásgondok... satöbbi. Aztán rövidebb önértékelés után be kell hogy ismerjem, én is változom. Önámítás és naivitás azt hinni, hogy nem. És akkor olvasok egy blogot, pár évvel fiatalabbnak az írását, és villámcsapásként hasít belém ez a felismerés. A változást senkisem kerülheti el. Ez kicsit szomorú, mégis rendben van. Ha maradnék, ahol most vagyok, az életem nem haladna sehová. Ígyhát változni kell, illetve sokkal inkább elfogadni, ha már megtörtént...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése