Ami történt...

Végre van időm egy kicsit többet írni, mitöbb: van időm bármire. (Egészen holnapig, mert dolgozni kell) A lényeges, ami történt még tegnap: sikerült az államvizsgám, friss diplomás menedzser lettem. Ezt még leírni is furcsa... De jó így, múlt időben tudni a történteket, hiszen nem volt egyszerű az elmúlt pár hét...
A sztori eleje, amit nem írtam meg a blogban, pedig nagyon kikívánkozott már belőlem, az a főiskolán történt néhány kellemetlen dolog volt. Közel három hete tudtam meg, hogy a szakdolgozatom elégséges lett. Volt nagy sírás emiatt, kicsit a padlóra kerültem, hiszen nem gondoltam, hogy ennyire silány munkát adtam ki a kezemből. A bírálóm egy tanárnő volt a gazdasági szakon, és egy igen földbedöngölő, ámde ellentmondásos bírálatot kaptam tőle. A konzulensem nagyon korrekt volt, kiállt mellettem, és mivel nem értett egyet az érdemjeggyel, feljavította négyesre. Ezzel persze még nem nyugodhattam meg teljesen, mert ugye rosszul éreztem magam a tanárom miatt is, akit valószínűleg nem érintett túl jól ez a szituáció, na meg magam miatt is, hiszen az államvizsgán a bírálómra is számíthattam a bizottságban.
Ez volt a történet eleje, majd a tanulási folyamatom nyűglődéseit gondosan leírtam ide a blogba, bizonyára egyfajta terápiás jelleggel. Nem tudom, hogy segített-e, annyira ideges voltam.
Az államvizsga napja volt az igazán durva. Az a baj, hogy már megint találkozok egy olyan problémával, amit a blog publikussága jelent, szóval próbálok körültekintően fogalmazni, viszont muszáj leírjam, mert érdekes szituáció... (ha átlépek bizonyos határokat, légyszi kommentbe jelezzétek, mert jó ha tudom, max. átírom)
Nos, még a vizsga előtt megláthattam a bírálómat. Első benyomásra kedves, mosolygós, a diákjai szeretik, csak jót hallottam róla. Én is kedveltem volna, ha nem ő lett volna a bírálóm. Talán. Mikor bementem vizsgázni, és kihúztam a tételeket, a nő elémállt, megnézte a gazdasági tételemet, majd biztosított róla, hogy hozzá tartozik a kihúzott tantárgy, és most majd bizonyíthatok, na meg persze a szakdolgozatommal is. Meghűlt bennem a vér: a tételhúzás utáni első percben ilyen hideg zuhanyt kapni, nem túl kellmes mulatság...
Elkezdődött a védésem. Az elnök rögtön megkérdezte a tanárnő jelenlétében, hogy mit gondolok, miért lett elégséges a szakdolgozatom. Mit lehet erre válaszolni? Én semmit sem tudtam, illetve próbáltam fékezni a gondolataim kimondott szavakká formálását. Aztán elkezdtem a prezentációmat, és jónéhányszor belekérdezett a tanárnő egy-két dologba. Az első kérdésében, amit jó halkan suttogott el, rögtön olyan idegen kifejezést használt, amit talán még egy parlamenti közvetítésen se hallana az ember. Nos, én nem értettem. Talán szegénységi bizonyítvány ez tőlem, de azért próbáltam kikövetkeztetni, a válaszomból úgy vettem észre, sikeresen. Vajon direkt használt ilyen kifejezést? (ez most csak amolyan kötői kérdés volt) Éreztem mindvégig, hogy próbál sarokba szorítani, és a helyzetemből fakadóan valószínűleg sikerült is neki. Ám legyen... Végülis ebből a szempontból marhára nem érdekelt, hiszen szükségem volt erre a diplomára, más szempontból viszont nagyon is érdekelt. De ez ott nem lehetett büszkeség kérdése. Aztán jött a vizsga, ő kérdezett. Furcsa volt a viselkedése, tökéletesen éreztette velem, hogy nem kedvel. Illetve hogy mélységesen megvet. Érdekes volt viszont, hogy a beszélgetés végére, mintha felengedett volna a fagyos hangulat, és egy rövidebb nem formális párbeszédre is sor került (amit mellesleg ő kezdeményezett). Összeszorítottam persze a fogamat az elején, úgy mosolyogtam, de annyira próbáltam mindvégig elvonatkoztatni a sérelmeimről, hogy végül sikerült is egy időre elhalványulniuk. Ennyi.
A sztori azért is érdekes, mert még sohasem láttam a tanárnőt. Szerintem ő se ismer engem, bár ki tudja... Talán egy másik tanárnak volt gondja velem, talán egy közös ismerős/ellenség, bár nem szoktam ellenségeket gyűjteni, legalábbis nem tudok róla hogy lenne igazi haragosom. Akkor pedig nem tudom miért. A legkézenfekvőbb dolog az lehetne, hogy elolvasta a szakdolgozatomat, utálta, majd ezzel megutált engem is. Sajnos nincs akkora önbizalmam, hogy biztonsággal kijelentsem, hogy az a szakdolgozat, amin három héten keresztül dolgoztam, tényleg megfelelő színvonalú-e, viszont annak a két szakembernek már hiszek, akik elolvasták, és rábólintottak, hogy jó munka. Sokat agyaltam ezen. Nem hiszem, hogy érzek magamban annyi erőt/kedvet, hogy megkérdezzem ezt a nőt, mi volt a baja velem. Talán félek a választól, talán csak nem akarok több konfliktust. Utáltam mindig is a konfliktuskerülő hozzáállásomat, na meg a konfliktusokat is. :) Régen kevésbé voltam ilyen, de ez a hozzáállás mindig is bennem volt. Gyűlölöm az ellenségeskedést, és az egyik legkellemetlenebb dolog, amit érezhetek: ha utálnak. Most viszont jól megkaptam. Ott maradt a kérdőjel bennem és az a bizonyos tüske is, ami miatt még nem tudok maradéktalanul örülni ennek a diplomának. De fogok. Már most is jó érzés tudni, hogy végeztem a főiskolával. Aztán szép lassan elfelejtem ezt a kis kellemetlenséget is a végére, és már csak a szép emlékek maradnak, mert azok is vannak szépszámmal.
Jó volt ebbe a suliba járni. Voltak nagyon jó tanárok is, akikre felnézhettem, akiktől tanulhattam, akik példát mutattak nekem. A konzulensem is egyike volt ezeknek, talán ő a leginkább. Meg persze az évfolyamtársak is ott vannak a listán, akik hiányozni fognak. Rengeteget tanultam az emberekről, a személyiségekről általuk/róluk. És itt van persze az Erasmus. Ez egy olyan hatalmas kincs, amit aligha tudok valaha is elfelejteni, mindig is hálás leszek ezért a lehetőségért. Szóval van, nem is kevés, jó dolog, csak amikor az embernek tele van a hócipője, jól kiönti a lelkét. Remélem nem vittem túlzásba, remélem nem sértettem senkit ezzel. Utálom ezt a bizonytalanságot, jó lenne egy anonim blog, bár valószínűleg ott is agyalnék ezen...