Egy kedvenc bloggerem legújabb bejegyzését olvasva mindinkább megérik, körvonalazódik bennem a probléma: a saját blogom felvállalása. Egyre többen hagyják abba a blogírást, mert óhatatlanul is előjön a nyilvánosság kérdése. Attól nem félek, hogy marha sűrűn látogatott lenne a blogom, jól van ez így. Attól viszont félek, hogy ha csak egyszer megengedek magamnak egy olyan véleményt, ami valakit, egy ismerősömet sért, akkor az a már baj. Hiszen rátalálhat.
Történnek velem olyan dolog, amiket még nevek használata nélkül sem írhatok le. Pedig ezek a dolgok kikívánkoznak belőlem, olyan intenzív érzéseket váltanak ki, amiket nehezen hallgatok el. Olyankor jön, hogy nem írok semmit, olyankor csak egy képet szúrok be, ami az érzést tükrözi. Ezek a szélsőségek érzései: a kétségbeesés, a düh, az eufórikus boldogság, a büszkeség... satöbbi. Leírnám őket, kiírnám magamból, hogy ne nyomja a lelkemet annyira vagy hogy egy kicsit kiadjam az örömömet. Még mindig boncolgatom ezt a motivációt, hiszen számomra érthetetlen a jelenléte. Talán a napló hiánya ez. Nehéz naplót vezetni egy párkapcsolatban, hiszen az csak frusztrációt szülne, pedig néha szükséges lenne. Régen még vezettem naplót. Gyerekkoromtól kísérte végig az életemet egészen néhány évvel ezelőttig. Ezalatt az idő alatt sem jöttem rá az értelmére: miért jó egy papírlappal megosztani azokat a problémákat, titkokat, vágyakat, érzéseket, amiket még véletlenül sem hozna nyilvánosságra az ember. Részben a blog is hasonló pszichológiával működik, pedig ez nagyon is nyilvános. Azzal, hogy nyilvános, ott a visszatartó erő, hogy nem lehet mindent leírni. Azzal, hogy a blogger arcot, nevet ad bejegyzéseihez, ez a visszatartó erő csak fokozódik. Ki tudja, ha utóbbiaktól megszabadulnék, jobb lenne-e.
Sokat rágódtam már ezen a kérdésen, már bejegyzést is írtam róla régebben. Mivel nem jutottam eredményre, főleg arra az eredményre, hogy hasztalan lenne a blogírás, így nem hagyom abba, mert jó. Talán ez is egyfajta kényszerbetegség, amit az új technológia fejlesztett ki a gépfüggő/netfüggő emberekben, így bennem is.
Tehát még rágódok. Még fejlesztem egy kicsit az önuralmam, hogy nem írok le mindent, hogy cenzúrázom a gondolataimat. Hiszen az életben is így van. Nem mondunk ki mindent. Nem szabad. Azok az emberek, akik kimondanak mindent, egyrészről tisztelik őket, másrészről kirekesztettek ezáltal, hiszen az igazság fáj, a szavak sebeket okoznak, amitől menekülünk. Tinédzser koromban még nem értettem, miért nem szabad kimondani a dolgokat? Hiszen őszinteség nélkül mit ér az ember? Az a baj, hogy nem mindenki érdemli meg az őszinteséget, nem mindig szükségszerű, illetve nem mindenkit bántanék meg vele. Inkább hallgatok. Az nem hazugság. Nem lehet minden fekete vagy fehér, ott van a szürke milliónyi árnyalata. Attól félek, hogy ha ezek a korlátok nem lennének, visszatérnék az éles kontrasztokhoz, hiszen hajlamos vagyok rá. Talán egyszer... Ha majd megutálom ezeket a köztes árnyalatokat.
Most viszont visszatérek a tanuláshoz, és megpróbálom kikapcsolni az agyamból ezt a gondolatmenetet egy ideig...
Történnek velem olyan dolog, amiket még nevek használata nélkül sem írhatok le. Pedig ezek a dolgok kikívánkoznak belőlem, olyan intenzív érzéseket váltanak ki, amiket nehezen hallgatok el. Olyankor jön, hogy nem írok semmit, olyankor csak egy képet szúrok be, ami az érzést tükrözi. Ezek a szélsőségek érzései: a kétségbeesés, a düh, az eufórikus boldogság, a büszkeség... satöbbi. Leírnám őket, kiírnám magamból, hogy ne nyomja a lelkemet annyira vagy hogy egy kicsit kiadjam az örömömet. Még mindig boncolgatom ezt a motivációt, hiszen számomra érthetetlen a jelenléte. Talán a napló hiánya ez. Nehéz naplót vezetni egy párkapcsolatban, hiszen az csak frusztrációt szülne, pedig néha szükséges lenne. Régen még vezettem naplót. Gyerekkoromtól kísérte végig az életemet egészen néhány évvel ezelőttig. Ezalatt az idő alatt sem jöttem rá az értelmére: miért jó egy papírlappal megosztani azokat a problémákat, titkokat, vágyakat, érzéseket, amiket még véletlenül sem hozna nyilvánosságra az ember. Részben a blog is hasonló pszichológiával működik, pedig ez nagyon is nyilvános. Azzal, hogy nyilvános, ott a visszatartó erő, hogy nem lehet mindent leírni. Azzal, hogy a blogger arcot, nevet ad bejegyzéseihez, ez a visszatartó erő csak fokozódik. Ki tudja, ha utóbbiaktól megszabadulnék, jobb lenne-e.
Sokat rágódtam már ezen a kérdésen, már bejegyzést is írtam róla régebben. Mivel nem jutottam eredményre, főleg arra az eredményre, hogy hasztalan lenne a blogírás, így nem hagyom abba, mert jó. Talán ez is egyfajta kényszerbetegség, amit az új technológia fejlesztett ki a gépfüggő/netfüggő emberekben, így bennem is.
Tehát még rágódok. Még fejlesztem egy kicsit az önuralmam, hogy nem írok le mindent, hogy cenzúrázom a gondolataimat. Hiszen az életben is így van. Nem mondunk ki mindent. Nem szabad. Azok az emberek, akik kimondanak mindent, egyrészről tisztelik őket, másrészről kirekesztettek ezáltal, hiszen az igazság fáj, a szavak sebeket okoznak, amitől menekülünk. Tinédzser koromban még nem értettem, miért nem szabad kimondani a dolgokat? Hiszen őszinteség nélkül mit ér az ember? Az a baj, hogy nem mindenki érdemli meg az őszinteséget, nem mindig szükségszerű, illetve nem mindenkit bántanék meg vele. Inkább hallgatok. Az nem hazugság. Nem lehet minden fekete vagy fehér, ott van a szürke milliónyi árnyalata. Attól félek, hogy ha ezek a korlátok nem lennének, visszatérnék az éles kontrasztokhoz, hiszen hajlamos vagyok rá. Talán egyszer... Ha majd megutálom ezeket a köztes árnyalatokat.
Most viszont visszatérek a tanuláshoz, és megpróbálom kikapcsolni az agyamból ezt a gondolatmenetet egy ideig...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése