Hogy miért vagyok paff, még nem osztom meg a bolgommal, ha megoldódik: talán... Most várok, ha kell, küzdök; és gondolkozom vagy éppen ha már elfáradtam az agyalásban, próbálok nem gondolkozni.
Inkább elmesélek egy sztorit, ami ma történt. Lacit kísértem el a rendelőintézetbe, ahol érkezésünk után kisvártatva betoppant egy 40 körüli anyuka gyerekeivel: tinédzser fiával, és két másik, piciny gyerekével, egy totyogós kislánnyal és annak pár évvel idősebb bátyjával. Ez az utóbb említett két apróság csak elsőre volt tündéri. Hamar összetörtek az illúzióim, mikor meghallottam hogy tudnak sikítozni edzett hangszálaikkal. Anyuka persze semmit sem tett az ügy érdekében, csak kevéssé meggyőző hangon csitítgatta a két kölköt, aki persze trappolt, ugrált, kirángatta magát az anyuka kezéből, úgyszólván teljesen felesleges volt az anyuka jelenléte. Mindezt persze fülsértő, szinte folyamatos sikítások közepette. Kórusban nyomták a gyerekek, és egyre kevésbé tolerálták a nézők/hallgatók a váróteremben, pláne, hogy egy rendelőintézetben általában beteg emberek vannak, akiknek van éppen elég gondjuk, nemhogy két lábon járó szirénákat hallgatni. Mi 2 órát várakoztunk az orvosra, ebből másfél órát mi is közönsége lehettünk a produkciónak. Miközben csitítgattam Lacit, hogy ne lázadjon a helyzet ellen, aközben éppen fontolgattam a jövőbeli gyerekvállalásunk esélyeit. Abban a helyzetben valahogy a saját motivációm is jelentősen gyengült, ezzel párhuzamosan pedig a fejfájásom erősödött egyre jobban. Majd eljött a pillanat, mikor az egyik idősebb nénike nem bírta már szó nélkül, és eldünnyögött egy "namégilyet"-et a többi várakozó helyeslő hümmögése közepette, erre kedves anyuka felpattant, és szitkozódva kiosztott mindenkit, hogy "mégis, még sohasem voltak fiatalok?!" Na meg hogy "már háromnegyed órája itt vannak, és időpontra jöttek". Ekkor már valószínűleg mindenki tiszta szívből kívánta, hogy mielőbb hívják már be ezt a családot, hogy szabaduljunk... A szócsata odáig fajult, hogy kisvártatva az anyuka is kieresztette a hangját, ekkor mindeki szembesült vele, milyen csodákra képes a genetika. Ezen hangszálbeli képességeket szerencsésen átörökítette a porontyokra is, szóval semmi sem véletlen. Az elején még sajnáltam az anyukát, hogy két ilyen neveletlen gyerek mellett "rabszolga", az ordibálásával viszont betelt a pohár nálam is, és mikor már az ideggyógyászatról is (most nem viccelek) kikiabált egy doktornő, hogy "mit képzel magáról?!", akkor menekülőre vettem az utat. Közben persze alaposan gondoskodtam róla, hogy a "kedves" anyuka édesanyja kellőképpen szenvedjen a csuklástól, mindezt cifra magyarsággal, és gondolatban. Mire jó az ügyfélszolgálati munka... :S A cirkusznak az lett a vége, hogy a nő elérte, hogy mindenki örüljön annak, hogy befurakodik a sor elejére a család az erőshangszál-génekkel.
Inkább elmesélek egy sztorit, ami ma történt. Lacit kísértem el a rendelőintézetbe, ahol érkezésünk után kisvártatva betoppant egy 40 körüli anyuka gyerekeivel: tinédzser fiával, és két másik, piciny gyerekével, egy totyogós kislánnyal és annak pár évvel idősebb bátyjával. Ez az utóbb említett két apróság csak elsőre volt tündéri. Hamar összetörtek az illúzióim, mikor meghallottam hogy tudnak sikítozni edzett hangszálaikkal. Anyuka persze semmit sem tett az ügy érdekében, csak kevéssé meggyőző hangon csitítgatta a két kölköt, aki persze trappolt, ugrált, kirángatta magát az anyuka kezéből, úgyszólván teljesen felesleges volt az anyuka jelenléte. Mindezt persze fülsértő, szinte folyamatos sikítások közepette. Kórusban nyomták a gyerekek, és egyre kevésbé tolerálták a nézők/hallgatók a váróteremben, pláne, hogy egy rendelőintézetben általában beteg emberek vannak, akiknek van éppen elég gondjuk, nemhogy két lábon járó szirénákat hallgatni. Mi 2 órát várakoztunk az orvosra, ebből másfél órát mi is közönsége lehettünk a produkciónak. Miközben csitítgattam Lacit, hogy ne lázadjon a helyzet ellen, aközben éppen fontolgattam a jövőbeli gyerekvállalásunk esélyeit. Abban a helyzetben valahogy a saját motivációm is jelentősen gyengült, ezzel párhuzamosan pedig a fejfájásom erősödött egyre jobban. Majd eljött a pillanat, mikor az egyik idősebb nénike nem bírta már szó nélkül, és eldünnyögött egy "namégilyet"-et a többi várakozó helyeslő hümmögése közepette, erre kedves anyuka felpattant, és szitkozódva kiosztott mindenkit, hogy "mégis, még sohasem voltak fiatalok?!" Na meg hogy "már háromnegyed órája itt vannak, és időpontra jöttek". Ekkor már valószínűleg mindenki tiszta szívből kívánta, hogy mielőbb hívják már be ezt a családot, hogy szabaduljunk... A szócsata odáig fajult, hogy kisvártatva az anyuka is kieresztette a hangját, ekkor mindeki szembesült vele, milyen csodákra képes a genetika. Ezen hangszálbeli képességeket szerencsésen átörökítette a porontyokra is, szóval semmi sem véletlen. Az elején még sajnáltam az anyukát, hogy két ilyen neveletlen gyerek mellett "rabszolga", az ordibálásával viszont betelt a pohár nálam is, és mikor már az ideggyógyászatról is (most nem viccelek) kikiabált egy doktornő, hogy "mit képzel magáról?!", akkor menekülőre vettem az utat. Közben persze alaposan gondoskodtam róla, hogy a "kedves" anyuka édesanyja kellőképpen szenvedjen a csuklástól, mindezt cifra magyarsággal, és gondolatban. Mire jó az ügyfélszolgálati munka... :S A cirkusznak az lett a vége, hogy a nő elérte, hogy mindenki örüljön annak, hogy befurakodik a sor elejére a család az erőshangszál-génekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése