Általában ugye akkor rohan az idő, amikor élvezzük a pillanatokat, és csak úgy elsuhannak a szép percek/órák/napok. Rohan az idő, de egy cseppet sem élvezem, ezek nem azok a bizonyos szép percek!!! A tanulással töltött napot csak az "színesíti" meg, hogy amikor nem tanulok, azon agyalok, hogy tanulnom kéne. :S
Elkezdtem a védést csinálni. Nagyobb feladat, mint az eddig gondoltam. Sohasem szerettem a statisztikát, nem is véletlenül nem raktam a szakdolgozatomba. Nem is véletlenül választottam olyan szakdolgozatot, amibe nem kell. Mégis, most adatokkal "bűvészkedek", színpompás diagramokat varázsolok dög unalmas adathalmazokból, táblázatokból... Nem épül fel a fejemben az a koncepció, ami az eddigi számtalan prezentációm előtt magától megszületett, már csak formát kellett öntenem nekik. Most csak nyűglődök. Rengeteg időt vesz el az excel, meg az adatvadászat... Rohan az idő... Kifutok belőle. Nem haladok se ezzel, se azzal.
Laci múltkor megnyugtatott, azt mondta, ennyi anyagot senki sem képes megtanulni, általában csak egyszer elolvassák az emberek, hogy tudjanak róla beszélni. Nem tudom, hogy ez mennyire igaz, de megnyugatott egy szempillantás alatt. Aztán mikor elkezdtem a védést csinálni, egyre csak gyűltek rám váró feladatok és egyre csak rohanni látszott az idő, én meg kiborultam, és megvolt az első mécsestörés is. Nem irígylem szegény emberemet, nem túl hálás feladat valakibe folyton a lelket önteni.
Na igen, Laci valószínűleg hétfőn kórházba fekszik. Nem múlik a láza, ha nem derül ki addig, mi a fene a baja, akkor befektetik, hogy kivizsgálják és hogy megvárják amíg elmúlik. Aggódom nagyon miatta, de az önzőbb felem magam miatt is kétségbeesik. Nem lesz itt a legnagyobb stressz alatt, nem tudok egy megnyugtató ölelést kérni tőle, és nem fog vígasztalni azokkal a gondolataival, amik eddig is annyiszor csillapították a pánikot. Utálom, hogy ilyen önző vagyok... Meg azt is, hogy nem tudok segíteni rajta, hogy már hónapok óta beteg, én meg csak nézem tehetetlenül.
Azt hiszem, azok a bizonyos hullámok most készülnek összecsapni a fejem fölött. Nem érzem magam elég erősnek, hogy megfeleljek a gondoknak és a kihívásnak.
Elkezdtem a védést csinálni. Nagyobb feladat, mint az eddig gondoltam. Sohasem szerettem a statisztikát, nem is véletlenül nem raktam a szakdolgozatomba. Nem is véletlenül választottam olyan szakdolgozatot, amibe nem kell. Mégis, most adatokkal "bűvészkedek", színpompás diagramokat varázsolok dög unalmas adathalmazokból, táblázatokból... Nem épül fel a fejemben az a koncepció, ami az eddigi számtalan prezentációm előtt magától megszületett, már csak formát kellett öntenem nekik. Most csak nyűglődök. Rengeteg időt vesz el az excel, meg az adatvadászat... Rohan az idő... Kifutok belőle. Nem haladok se ezzel, se azzal.
Laci múltkor megnyugtatott, azt mondta, ennyi anyagot senki sem képes megtanulni, általában csak egyszer elolvassák az emberek, hogy tudjanak róla beszélni. Nem tudom, hogy ez mennyire igaz, de megnyugatott egy szempillantás alatt. Aztán mikor elkezdtem a védést csinálni, egyre csak gyűltek rám váró feladatok és egyre csak rohanni látszott az idő, én meg kiborultam, és megvolt az első mécsestörés is. Nem irígylem szegény emberemet, nem túl hálás feladat valakibe folyton a lelket önteni.
Na igen, Laci valószínűleg hétfőn kórházba fekszik. Nem múlik a láza, ha nem derül ki addig, mi a fene a baja, akkor befektetik, hogy kivizsgálják és hogy megvárják amíg elmúlik. Aggódom nagyon miatta, de az önzőbb felem magam miatt is kétségbeesik. Nem lesz itt a legnagyobb stressz alatt, nem tudok egy megnyugtató ölelést kérni tőle, és nem fog vígasztalni azokkal a gondolataival, amik eddig is annyiszor csillapították a pánikot. Utálom, hogy ilyen önző vagyok... Meg azt is, hogy nem tudok segíteni rajta, hogy már hónapok óta beteg, én meg csak nézem tehetetlenül.
Azt hiszem, azok a bizonyos hullámok most készülnek összecsapni a fejem fölött. Nem érzem magam elég erősnek, hogy megfeleljek a gondoknak és a kihívásnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése