The Savages

Ez egy film, igen idétlen magyar címmel, de nem is a filmről akartam írni. Most nem. Inkább egy érzésről, ami elszomorít és fel is bosszant egyben. Egy érzés, egy gondolat, amit a film váltott ki belőlem, bár a film még nyomokban sem hasonlít az életemre. Csak egy tényezője érintett meg: az elmúlás, valaki elvesztése, aki közel állt a szívemhez.
Rosszul érzem magam. Megnéztem egy filmet, és emlékezni kezdtem. Önzőség nem emlékezni, emlékezni viszont fájdalmas. Ha előbújnak az emlékek, ha szorongatni kezd a sírás, egyszerűen csak abbahagyom. "Élj a mának!" Azt hiszem, egy új értelmét találtam meg ennek a mondásnak. A mának élni könnyű, sokszor fájdalommentes, hiszen ha vissza kell nézni a múltba, az azzal is jár, hogy viszontlátjuk a minket ért veszteségeket, és az emlékekben egy kicsit visszakapjuk őket. De nem végleg, és ezt mindvégig érzi az ember. Párhuzamosan lappang a gondolat, hogy már nincs. Ez a halvány gondolat viszont olyan fájdalmas, hogy az ember abbahagyja az emlékezést, és a mának él inkább, hogy ne fájjon.
Abba akartam hagyni a filmet, hogy ne fájjon emlékezni. Végül megnéztem. Most rossz, de az önző részem úgyis átveszi majd az irányítást, és fájdalomcsillapító üzemmódba kezd. Meddig mehet ez így?!
Sajnálom, ez most egy ilyen kusza bejegyzés lett...