August Rush

Kissé katartikus élményben volt részem, most is csak ülök egy kicsit kábultan és zsibbadtan és azt hiszem nem is tudok normális bejegyzést írni így, de azért megpróbálom. Szóval itt ez a film: August Rush címmel, és bátran állíthatom, hogy kedvenc filmem lett. Hirtelen felindulásból írom, hogy az utóbbi 10 évben nem láttam még ilyen tökéletes filmet, pedig a Stardust is ott volt nagyon. De ez... Nagyon nehezen tudom leírni az érzéseket, amit kiváltott belőlem, de még most is vadul dübörög a szívem, és azt hiszem egy kis idő kell, míg lenyugszom. A film sztorija nagyon röviden csak annyi, hogy egy kivételes zenei tehetség történetét meséli el, illetve életének egy kis szakaszát. A fiú 11 éves, szülei ugyancsak zenészek. Viszont történt valami, ami elválasztotta őket egymástól, illetve meg se ismerték egymást, a fiú árvaként nőtt fel. Tehetségét szép lassan ismeri meg a környezete, ő maga csak elfogadta létezését, hiszen annyira természetes neki, hiszen hallja a zenét mindig, mindenhol, mindenhonnan. A szélben, az utca zajában, a közvetlen környezetében. Aztán keresni kezdi szüleit, de nem akárhogy... Na de nem is mesélek többet a filmből, ezt látni kell! Inkább csak érzésekről írok. Arról a fantasztikus érzésről, mikor a csontjaidban érzed a ritmust, mikor a dallam a lelkedig hatol és eggyé válsz vele. Csodálatos érzés. Amikor néztem a filmet, egy kicsit elszorult a szívem, hogy egykor még részem volt a zene. Még ma is, csak másképp. Volt egy időszak az életemben, mikor zenéltem, cimbalmoztam, és tényleg élveztem "zenét csinálni". Nem pusztán hallgatni, nem véleményt mondani róla, hanem "elkövetni" azt. Meg volt az oka annak is persze, hogy abbahagytam. Ijesztő hely volt számomra a színpad, rettegtem tőle. De a zene szeretete bennem maradt és bár lehet hogy eltorzult bizonyos irányzatokban, de úgy érzem, meghallom az értéket, még mindig. Nagy kincs zenélni, azt hiszem gazdagabb lettem tőle. Most úgy érzem, pokolian jó lenne improvizálni egyet, csak úgy, csak szeretetből, csak érzésből. Kár, hogy már a C-dúron kívül szinte mindent elfelejtettem, amit elméletben és gyakorlatban tudni kell a zene műveléséhez. Már hangszerem sincs. Emlékeimben viszont még ott él az a rengeteg érzés, élmény, tapasztalat, amit zenélés közben kaptam. Bárcsak alkalmam lett volna megköszönni ezeket a tanáraimnak. Vékony Ildikótól és Gelencsér Ferencnétől tanultam zenélni, rengeteg mindent kaptam tőlük, talán lesz alkalmam még köszönetet mondani nekik...
Most itt ülök egy film után, álláskeresés és szakdolgozat írás kellős közepén és csak azon agyalok, mit kapok én ezektől a dolgoktól. Talán pénzt. Talán a közeljövőben egy jó állást, elismerést, biztos hátteret. Élvezni fogom-e? Belül az a keserű csalódottság lüktet, ami a választ suttogja a kérdésre. Bárcsak tévednék.
Az is lehet, hogy érzelmilet túlságosan manipulálható vagyok, sőt ez biztos, és most ez a film olyan húrokat pendített meg, ami kissé felkavart. Talán második megnézésre más lesz. Talán nem.
Mindenesetre örülök, hogy tudnak még filmet csinálni, jó filmet.
A végére talán egy kicsit illúzióromboló leszek, de egy hangyányit elkalandoztam és muszáj szóljak egy-két szót a színészekről. August Rush-t Freddie Highmore játszotta, méghozzá nem is akárhogy. A srácot láthattuk már sok más filmben, itt egy olyan fiatal tehetség, akinek remélem csak felfelé fog ívelni a karrierje. Aztán az anya szerepében Keri Russell, ő is fantasztikus alakítást nyújtot, olyan hitelesen játszott, hogy a szívem majd' megszakadt a tekintetétől. Az apa szerepében Jonathan Rhys-Meyers játszott, aki már a Match Pointban is bebizonyította nekem, hogy meglepően jó színész. Ebben a filmben a hangjával is bizonyított, mert nem árt megemlíteni, hogy itt valóban a színész énekelt, és szerintem fantasztikus hangja van, szóval remélem hallom még őt ezen a téren is, bár remélem a filmeket sem hanyagolja majd a jövőben sem. Egy mellékszerepben tűnik fel Robin Williams, akit azt hiszem senkinek sem kell bemutassam. Kihozta a karakterből a maximumot, talán még többet is. Hiába, szerintem ő egy élő legenda. Terrence Howard itt most egy kisebb szerepben tűnik fel, róla is csak jókat tudok írni.
Tehát itt van ez a néhány kiválló színész, akik megint bizonyítottak, nem beszélve a sztoriról és a zenékről. Bátran mondhatom, kötelező mindenkinek ez a film, akibe egy kicsit több szentimentális jellemvonás szorult, aki közel érzi magához a zenét, vagy egyszerűen aki szereti az igazán igényes, jó filmeket.